2016. március 18., péntek

Argentína, 7. nap, Salta, a szépséges.

 Különös, hogy néha az emberek a mégoly rövid együtt töltött idő alatt is mennyire összekovácsolódnak. A búcsúzás ilyenkor még a szokásosnál is nehezebben megy, de a továbbutazás és az újabb kalandok ígérete már az elkövetkező úti célokra terelik a figyelmet. Hector, megbízható taxisom már a ház előtt vár, és kisvártatva már a repülőgép fedélzetén ülök a szépséges Salta városa felé. 

  

Salta la linda,

 azaz Salta, a szépséges - hirdeti magát az északnyugat-argentin nagyváros. Az állítás valóban igaz, amennyiben Saltának a csodálatos, az Andok lábánál vélt elhelyezkedését és a belvárost uraló koloniális épületeit értjük ezalatt. 
 A repülőtéren rögtön egy információs pult után néztem, hogyan juthatok el szállásomra, a Loki Hostelbe. A Loki nem a városközpontban található, sőt, a reptértől nem is a város irányában van, hanem éppen ellenkezőleg. Mindazonáltal kedvelt célpontja a hátizsákos turistáknak, mert egyrészt olcsó - couchsurferek számára két éjszaka ingyen van -, másrészt abszolút a fiatalokra van pozicionálva. Több házacska tartozik az épülethez, minden házban két szoba, szobánként pedig 5-6 emeletes ágy van. A hostelt most egy nagydarab német származású srác viszi, akihez egy nottinghami angol csapódott a dél-amerikai útját egy-két hónapig megszakítva. Ők állnak a vendégek rendelkezésére mindenben, tényleg nagyon segítőkészek, és ha kell, esténként BBC vacsorát készítenek, és jókat beszélgetnek a beeső turistákkal. Én nem sok időt szenteltem az ismerkedésre, tekintettel időm rövidsége miatt, így kiálltam a buszmegállóba és megvártam az első buszt, ami bevitt  engem a belvárosba. A Lokis srác olyan jó fej volt, hogy adott egy chipkártyát, amit a buszokon használhattam, így egy fillérembe - azaz pesomba - sem a tömegközlekedés. 
 A saltai lakosok nagy része az én becslésem szerint mintegy 60-70 %-ban indián származású, akik egyébként roppant készségesek és segítőkészek. Ez egyébként jellemző az egész argentin társadalomra. A buszról leszállva rögtön a központ felé vettem az irányt, így esett utamba a Calle de la Florida sétálóutcáján a Városi Múzeum épülete (Casa Hernandez), a város egyik legutolsó koloniális épülete. A fő tér (Plaza 9 de Julio) tényleg lenyűgöző a Juan Antonio Alvarez szobrát övező pálmafás ligettel. A teret csodálatos épületek övezik. Egyik oldalon találjuk a régi Városházát, az árkádsoros Cabildót, vele átellenben pedig a gyönyörű Iglesia Catedralt. A neoklasszicista székesegyházat maga II. János Pál pápa is meglátogatta 1987-ben, amelyre egy emléktábla és őszentségének püspöki palota (Arzobispado de Salta) saroképülete előtt felállított egész alakos szobra is emlékezteti az erre járókat. 
Nagyon szép épület a MAAM (Museo de Arqueología de Alta Montana), azaz az Archeológia és a Magashegyi kultúra Múzeuma, ahová én is jegyet váltottam. Egészen hihetetlen volt látni, hogyan élhettek emberek 5000 m magasan az Andok elképesztő vonulatain. Egy 1999-es expedíció nyomán kiástak három megfagyott gyermektestet, amelyek a föld alatt, természetes módon mumifikálódtak. Az inka birodalom éppen a spanyol hódítók megjelenésekor, az 1500-as évek derekán érte el legnagyobb kiterjedését, amely akkor a mai Argentína, Chile, Peru, Ecuador és Kolumbia területét is érintette. Na de visszatérek a Plaza 9 e Juliohoz. Még ugyanezen az oldalon, ahol a MAAM található, a Casa de Gobierno, azaz a tartományi kormányzóság egykori épülete látható. Hogy a tér negyedik oldalát se hagyjam szó nélkül, megemlíteném még a tartományi színház épületét (Teatro Provincial de Salta), közvetlenül mellette pedig a MAC (Museo de Arte Contemporáneo), vagyis a Kortárs Művészetek Múzeumának szintén impozáns épülete áll
 A Plaza 9 de Julio épületei előtt kávézók, éttermek sorakoznak, a belső, zárt udvarok butikjainak kínálata pedig a legmagasabb igényeket is kielégítik. Innen, a Julio Caseros utcán jutottam el a nagyon impozáns ferences templomhoz. Az Iglesia y Convento San Fransisco aulájának dongaboltozata csodaszép freskókkal van díszítve. Kár, hogy a különálló torony éppen felújítás alatt állt, így csak a templomépületet tudtam kivilágított formájában lefényképezni. 
A kellemes kora őszi eső alaposan lehűtötte a város levegőjét, hazafele a buszon szinte már fáztam egy szál pólóban utazva. Nagyon remélem, hogy holnap, amikor majd a Jujuy tartománybeli híres szurdokvölgy, Quebrada de Humahuaca felfedezésére indulok, nem fog szakadni az eső, mert az a táj - már amennyire a képeken láttam -, eddig csak a napsütéses oldalát mutatta, ne én legyek az első, akit sötét fellegekkel fogad. 







2016. március 17., csütörtök

Argentína, 6. nap, Cataratas del Iguazú (argentin oldal)

Iguazú-vízesés, argentin oldal

 Éppen hogy leültem a reggelizőasztalhoz, amikor egy lány mosollyal az arcán megjelent az emeleti lépcsőn. Köszönt, bemutatkozott, majd csatlakozott a reggelihez. Ő Rocío, aki Sevillából érkezett, pontosabban Madridból, hiszen már több mint egy évtizede a spanyol fővárosban dolgozik, de az andalúz városban született. Élete nagy elhatározása és kihívása volt, hogy egyedül nekivágva az útnak, Argentínába utazzon. Hamar összebarátkoztunk, és mivel aznap ő is a vízesés argentin oldalát tervezte meglátogatni, teljesen természetes volt, hogy együtt töltjük az egész napot. Amikor az ember egyedül vág neki az ismeretlennek, törvényszerű, hogy más, hasonló gondolkodású, vagy legalábbis hasonló úti célú kalandorral találkozik, akikkel utunk bizonyos szakaszait közösen tehetjük meg. Vannak felemelő, semleges és néha olyan esetek, amikor inkább elvonja az illető a figyelmet és az energiákat, utóbbiakat igyekszem elkerülni. Hála Istennek ezek a találkozások valamilyen élménnyel mindig gazdagítanak, nekem legalábbis eddig jobbára pozitív tapasztalataim voltak. Rocíoval, aki jó néhány évvel idősebb volt nálam, az első perctől kezdve megvolt az az összhang, ami a találkozást és az együtt töltött rövid időt - esetünkben mindössze egy napot - könnyeddé és élményszerűvé tette. 
 Így hát reggeli után besétáltunk a központba, ahol rögtön felszálltunk arra a buszra, amely egészen a látogató központ bejáratáig vitt minket. Itt több sétány közül lehetett választani, melyek közül mi egy kivételével az összeset bejártuk. A legkülönfélébb szögekből figyelhettük meg a hatalmas zubogókat, sokszor közvetlen közelről, tőlünk szinte érintésnyire zuhogott alá a folyó és ereszkedett szörnyű robajjal a több tíz méteres mélységbe. Elképesztően látványos ez a helyszín, tele energiával, amelyet a víz közelsége és elképesztő ereje tud csak előidézni. A leglátványosabb része a vízesésnek a Garganta del Diablo, azaz az Ördög torka nevű zuhatag, amelyhez egy, az Iguazú-folyóba épített néhány száz méter hosszú rámpa vezet. Ennek a végében van az a kilátó, amely mögött szakadékszerűen zuhan bele a víztömeg a mélybe. Hihetetlen élmény közvetlen közelről látni és megélni!   
 Rocíoval aztán lazítottunk egyet a vendégház medencéjében, kiemeltem egy literes Quilmest (argentin sör) a hűtőből és megiszogattuk a kellemes kora esti 24-25 fokban.