2012. augusztus 11., szombat

Magyarok Napkeleten: expedíció a "Fekete-tenger martján" élő csángókhoz

"Ungáriából jöttek?" 

Még az ördögöt is az igaz ügyek szolgálatára lehet bírni, ha okosan szólunk hozzá – mondhatjuk a csángó téma apropóján. A Facebookon alig pár hónapja alapított Szeretem Csángóföldet csoportunk immáron több mint négyezer tagot számlál, és nemcsak okos és vidám határon túli, főleg csángó témájú eszmecserék színtere, hanem a hasonló érdeklődésű emberek ismerkedésének fóruma is. Így találtunk mi is egymásra fiatalok - Posch Dániel, Jusztin Péter, Kőrösi Dávid, valamint jómagam -, s utunkkal új, magyarok lakta település is felkerült a térképre.
Arról kezdtünk levelezni április elején, vajon milyen nyomai lehetnek ma a magyar életnek „Napkeleten”, a Csángóföldön is túl fekvő falvakban, amelyekről régi utazók, néprajzkutatók és vallásügyi missziók is beszámoltak mint egykor színmagyar telepekről. Vajon tartják-e a magyar nyelvet azon települések lakói, akik a leírások szerint még a 20. század elején is ápolták és őrizték hagyományaikat? Ennek nyomozására indultunk el, mint négy megszállott, s akik ismeretlenként ültünk be Dani Daciájába Budapesten, és mint régi jó barátok búcsúztunk el egymástól a 8 napos kalandozásunk után. 
Bár kőbe vésett tervünk nem volt az útvonalat illetően, úgy döntöttünk, hogy az első napokat Órománia délkeleti végeinek felfedezésére szánjuk.

Első éjszakánkat egy kedves kolozsvári barátunknál, Gál Leventénél töltöttük, aki főállásban az Unitárius Kollégium kiváló magyar tanára, a kincses város, valamint az egész vidék igen jó ismerője, nagyszerű idegenvezető. A kései óra ellenére is bebocsátást nyertünk hajlékában, ahol feleségével, Évával együtt csodálatos vendéglátásban részesítettek bennünket. Másnap a Kárpátok déli átjárója felé igyekeztünk. Rövid kitérőt tettünk Tövisen, ahol szemügyre vettük annak két híres-neves templomát, a reformátust és a katolikust. Ó, mily csodás műemlékek is ezek, s milyen kár, hogy alig akad már csak pár száz magyar Erdély eme egykor igen jelentős forgalmi csomópontjában.


Átkelünk hát a Kárpátokon, hogy a Fekete-tenger partján „ülő” csángókat felkutassuk, akik mint a beszámolóból kiderül, nem egészen egy évszázada színesítik Dobrudzsa tarka etnodemográfiáját. Valcea, Pitesti, majd Bukarest érintésével az Alföldhöz hasonlatos sík vidékre érkezünk, amely a történelem folyamán oly sokszor vált a balkáni népek ütközőzónájává. A terület fennhatóságát az elmúlt évszázadokban mindig a nagyhatalmi érdekek határozták meg, legutolsó, 1947-es felosztása óta nagyobb hányada Románia, kisebb déli szegélye Bulgária részét képezi. Dobrudzsa kereskedelmi központja a több százezres kikötőváros, Constanta, amelytől csupán tizenöt, Budapesttől csaknem 1150 kilométerre található a mai ismeretünk szerinti legkeletibb, egyben legdélebbi "magyar" település, a lujzikalagori csángók által alapított Oituz

A 700 lelkes falu új templomát építi, tornya már kilométerekről szemünkbe szökik. Méretein nem is csodálkozunk, hiszen csángó faluról van szó, s mint tapasztaltuk, a katolikusok Moldva-szerte grandiózus építkezésekbe fogtak.
Érkeztünkkor a település apraja-nagyja a vasárnapi szentmisére igyekszik. Az új árnyékában szerényen megbúvó régi kis templom már csak raktárhelyiségként funkcionál, s ha már nem használja őt Jézus népes földi serege, hát kedvét leli benne a mindent elemésztő könnyező gomba. Úgy tűnik, napjai meg vannak számlálva. A torony aljában méteres ablakból halvány fény szűrődik Szent Imre herceg daliás alakjára – talán még Lujzikalagorból hagyományozódott szobra az oituzi közösségre. Kis magyar világ Dobrudzsában. 
Az új templom alagsorában ideiglenesen kialakított imaterem szinte teljesen megtelik. Hiába, a csángók mindig is erősen vallásosak voltak, akik azonosságukat soha nem a nemzetiségükön keresztül, inkább katolikus mivoltukban élték meg. A liturgia nyelve természetesen itt is román, így van ez minden regáti katolikus településen – Oituzban sincs másként. A templomból kilépve hallgatjuk a hívek beszélgetését, keressük, várjuk, hátha elkapunk egy-egy csángósan kiejtett magyar szót, mondattöredéket. Semmi. Hát mégsem él már a magyar nyelv Románia e távoli szegletében? Aztán óvatosan szólítjuk az embereket, hátha valakinek felcsillan a szeme az „Adjon Isten” hallatán. Néhányan megállnak, kezet rázunk, s megindul a beszélgetés Ferencz Jánossal s feleségével, Rózsa Máriával, aki a falu alapítójának, Palkó Jánosnak a lánya. Elbeszélése szerint a lujzikalagori férfiak az „elsődik verekedésben” oly remekül helytálltak az Ojtozi-szorosnál vívott harcokban, hogy a román uralkodó – tudniillik a csángók Ferdinánd király alatt harcoltak – elismerésül feltörni való földet osztott számukra Dobrudzsában. Így jött létre Oituz.
El is jött húsz család 1923-ban, ám az első évben olyan silány termésük volt, hogy ijedtükben csaknem mindannyian vissza is költöztek azonmód. Ám Palkó János és két másik család úgy határozott, hogy ők innen már el nem mennek sehova. S mily jól tették, mert lett is a következő esztendőben olyan termés, hogy olyat nemhogy a moldvai földeken, de még Dobrudzsában sem láttak addig. Visszacsábította hát Palkó a „hazamutálódottakat”, akik aztán hívtak másokat is – jöttek Frumószáról s más falvakból –, egészen az 1970-es évekig érkeztek csángómagyar telepesek a faluba. Mentek néhányan a környékbeli településekre is, hogy munkát keressenek.  Büszkén mondják a helyiek, hogy Oituz Dobrudzsa fővárosa – így emlegeti a környéken lakó sokféle nemzetiség is: törökök, tatárok, bolgárok, románok meg a kevés német. Az oituziak földje kitűnő, és mint büszkén állítják magukról, ők a legjobb gazdák és a legdolgosabb emberek egész Dobrudzsában, mert „az összes többi restes is, kurvár is”…

Csöbörcsök fiai. Faluturizmus a román tengerpart közelében.


A kocsma teraszán összeülve hamarjában jön az ötlet, vissza kell, hogy térjünk ide nagyobb csoporttal, hogy kapcsolatot építsünk ki, amely a magyar nyelv pillérein hidat képezne e távoli csángó rokonok és a magyarországiak között. A honi turisták ideális célpontja lehetne Oituz, hiszen amellett, hogy ezer kilométerre Budapesttől az archaikus magyar kultúra és nyelv elfeledett szigetére csöppen az utazó – a gyökeresen másfajta idegenforgalmi vonzerő, Románia legfelkapottabb üdülőhelye, Mamaia Beach is csak tízpercnyi autóút a faluból. Célunkhoz megnyertük Szaszkó (Sascau) Jánost, egy ötvenes éveiben járó, világlátott helyi vagányt. Tíz perc sem telt bele, elkezdtük járni a házakat, ahol a házigazdák szívesen látnának vendégeket. Felbolydult a falu jövetelünk hírére, s az oituzi kertkapuk megnyíltak a „madzsarfődiek” előtt. Az itteni porták gazdagsága, rendezettsége és mérhetetlen tisztasága nem holmi szóbeszéd: egy ferdén álló falikép, egy rosszul elhelyezett könyv vagy egy oda nem illő bútordarab nincs a szobákban, a por és a kosz ismeretlen fogalmak a háztartásban. Leírhatatlan az a vendégszeretet, ahogy a házaknál fogadtak minket! Miután megszabadultak az első gátlásoktól, és túlestünk a „Nem tudok én magyarul” szabadkozásokon, illetve a „Jaj, dehogynem, szebben beszél, mint mi” biztatásokon, megeredtek a nyelvek, s még a ládafiákból is előkerültek a régi csángó viseletek.
Oituzi házigazdáinktól megtudtuk, hogy a közeli nagyobb településeken, Ovidiuban, Luminában és Mihail Kogalniceanuban is találni még csángókat, és további érdekesség, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával a közeli Navodariban 283 (!) személy vallotta magát magyarnak. Hogy honnan ez a nagy szám, rövid ott tartózkodásunk során nem sikerült utána járnunk, de gyaníthatóan a helyi Petromidia kőolajfinomító üzeme csábíthatta feleinket a tengerparti városba.

Mihail Kogalniceanu községben korábban jelentős számú német közösség élt, 1876-tól egészen a második világháború kirobbanásáig folyamatos volt a megtelepedésük. Navodari római katolikus plébánosa pedig nem más, mint Ion Solomon, Salamon József gyimesbükki plébános testvére, aki bár az igét híveinek a Fekete-tenger partján románul hirdeti, anyanyelvét teljesen mégsem felejtette el. Erről magunk is meggyőződtünk. A plébános úrnál kézhez kapott katolikus almanach-ból aztán kikerestük a brailai parókia címét, hogy aznap éjszakára, a várhatóan fárasztó és hosszú út után szállást kérjünk. Brailába azonban egy váratlan baleset következtében aznap este mégsem értünk oda. Az eset, amennyire balul ütött ki, annyira áldásos véget ért. Történt este tíz óra körül, hogy Țăndărei nevű városkában, a vak sötétben autónk elé szaladt két méretes kutya, egyiket sikerült elkerülnünk, a másikat viszont telibe kaptuk. De olyan szerencsétlen módon, hogy a Dacia hűtője teljesen tönkrement, a hűtővíz pedig szépen lassan elfolyt a törött csöveken keresztül. Végünk van. Lerobbantunk. Itt aztán nincsenek magyarok, se közel, se távol, a település fele részben oláh, fele részben cigány. Félreálltunk az autóval. Dávid leintett egy jól szituált román autóst, aki bevitte őt a városközpontban található szervizhez. Ezalatt mi - jobb híján - beültünk a kocsiba és vártuk a szebb jövőt. :) Egyszer csak elénk farol egy régi Dacia 1310-es, kiszáll belőle három 18 év körüli román suhanc, s felénk tartanak. "A betyárját, mi lesz ennek a vége" - gondoltuk magunkban, jobbnak láttuk, ha magunk is kiszállunk. Legnagyobb megdöbbenésünkre a következő kérdéssel álltak elő: "What can I do for you?" Talán ez volt az utolsó, amire számítottunk, mindenesetre segítőkészségüket a későbbiekben tovább bizonyították. E késői órában más lehetőség nem lévén, egy helyi panzió fele kalauzoltak minket, amivel pont szemben volt megtalálható a város legjobb szervize. A srácok biztosítottak minket afelől, hogy iskolaidő ide, iskolaidő oda, mire felkelünk, ők itt lesznek a szerviz előtt, hogy az esetlegesen felmerülő nyelvi problémákat elhárítsák, és gondoskodnak arról, hogy a műhelyben a mi autónkat fogadják elsőként. Az autó átvizsgálásánál kiderült, hogy a hűtő ventilátor eltörött, a mi Daciánkhoz pedig pont nem létezik ebben a városban megfelelő pótalkatrész. S hogy mennyire félre kell tenni az előítéleteket, mi sem bizonyít jobban, hogy a szerviz vezetője a saját autójával vitt le minket a tőlünk 50 km-re fekvő településig, hogy bejárjuk vele az összes létező autósboltot a megfelelő hűtőért. Nem kaptunk, de az úr egy másik fajta ventilátoron kisebb módosítást végrehajtva elvégezte a  szükséges javítást. Utazhattunk tova. 
Mi a tanulság? Ne legyen bennünk előítélet, kezeljünk mindenkit egyenlően, hiszen sosem tudhatjuk, mikor szorulunk rá magunk is más segítségére!

Katolikusok Brailában és Galacban.


A Duna-deltához közeli nagyvárosokban szintén sok magyar származású katolikus él. Brailában a papot Budó Kázmérnak (Cazimir Budau) hívják, magyarul szépen és szívesen beszélő csángó ember. Hívei nagyobb részt Csángóföldről elszármazottak, kisebb részben pedig erdélyiek és bukovinaiak, utóbbiakon főleg lengyel és német eredetű lakosokat kell érteni. Az atya jöttünkre többfogásos ebédet szervíroztatott a házvezető nővel. Ahány moldvai plébánián jártunk, szinte mindenhol kivételes vendégszeretetben volt részünk, ahol a forró témákat – mint a moldvai katolikusok kiléte – virágnyelven, illő borozgatás után alkalmasint meg is tudtuk beszélni.

Ami minket igazán izgatott Brailában és Galacban, hogy a Fekete-tengeri kijárat, vagyis a Duna-delta és a régi határ közelsége (kétszáz kilométerre sincs Brassó) sok székely, magyar kereskedőt vonzott a történelmi idők során a környékre. Jerney János utazó 1844-ben eljutott a mára Galaccal egybeépült Magyarrévbe is (ma is így hívják a városrészt: Vadu Ungur), amely színmagyar falu volt akkoriban, zömében kereskedelemből élő lakossággal. Hol máshol érdeklődtünk volna a magyarrévi „ősmagyarok” felől, mint Galac impozáns katolikus templomában, ahol éppen istentiszteletre gyülekeztek a hívek? A miséző atya szintén csángó ember, akitől már csak egy-egy nehezen jött szót hallhattunk magyarul, de érdeklődésünkre kihívott a padsorok közül egy fess sepsiszentgyörgyi asszonyt, aki természetesen már ékes magyarsággal mesélt nekünk az életéről. Megerősítette, amit sejteni lehetett: nem tud arról, hogy élne itt olyan család, amelyik nem bevándorló, hanem régebbi eredetű székely-magyar származású lenne, és beszélnének még nyelvünkön. Magyarrév egykori lakói tehát valószínűleg beolvadhattak a többségi román társadalomba, nevüket azonban ma is őrzi az emlékezet és egy egész városnegyed a dunai kikötővárosban.
A galaci plébános reverendáját magára öltve búcsúzásképpen odavetette, hogy ha észak felé visz tovább az utunk, van arra egy település, Foltesti – hátha érdekel minket –, ahol élnek még katolikusok, ráadásul az egyetlen település Galacon kívül a megyében, amelynek felekezeti temploma van. Oda is ő jár ki misézni. Meg sem várta, hogy felocsúdjunk a meglepetésből, rögtön hozzátette: „Csángók laknak ott.”

Új, magyarok lakta település a térképen: Foltesti!  


Elmondhatatlan élmény meglátni takaros kis templomukat, és meghallani az első magyar szót kereken ezer kilométerre Budapesttől, ráadásul nem is akárkitől! A 77 éves Fergyes Borbálát küldte az Úr elébünk, aki saját kezével és Nicolae-jal, derék román származású ács férjével közösen építette a templomot! Elmeséli, hogyan jutott egyezségre a polgármesterrel, a falu ortodox többségével, valamint magával a pópával is a katolikus templomnak való hely és engedély ügyében, aminek eredményeképpen felépülhetett egy magyar csoda a távoli Galac megyében! Borbála néni ereje, elszántsága, hite, és – elsősorban – politikusokat megszégyenítő diplomáciai érzéke csodálatra méltó. És áldozatkész asszony ő: nem csupán azért, mert a nehezen megkeresett kevés pénzből a kis csángó közösséggel összefogva templomot emelt Foltestben, hanem azok után, hogy felnevelte négy saját gyermekét, nemrég magához vett újabb két, félig árván maradt, félig magára hagyott, magyar apától és román anyától született leánykát (ahogy a csángók mondják: cinkát), s neveli őket nagy szeretetben.
A foltesti csángók a Tázló-völgyi Esztufuj (magyaros nevén Nádasfalu) színmagyar település elszármazottai valamennyien, akik az 1971-es árvíz után hagyták el otthonukat, s csángáltak el mintegy 150 kilométerre szülőföldjüktől. Itt, a Prut-folyó termékeny völgyében, a román-moldáv határtól nem messze leltek jó termőföldre, s kezdtek új életet. 15 katolikus család költözött akkor a befogadó falu szélére épített házakba, de évtizedekbe telt, amíg az őket gyanakodva méregető, az ortodoxon kívül más vallást addig nem ismerő, őket valamiféle szektásnak tartó falubeliekkel elfogadtatták magukat. Templomuk nem lévén ugyanis, a csángó közösség Bori néniék házában gyűlt össze minden vasárnap, hogy együtt imádkozzanak a Jóistenhez, adjon nekik erőt és békességet a mindennapokhoz. Húsz éven keresztül éltek úgy, mint juhok, akik „nem térhetnek nyugovóra az akolba”, míg az 1989-es forradalom meg nem hozta a változást. 1993-ban nekifoghattak álmuk megvalósításának, és tégláról téglára elkezdték rakosgatni a templom falait. Egy nap vizitációra érkezett Foltestibe néhány egyházi elöljáróság, akik a már félig kész épületet meglátva azonnal összeíratták a templom befejezéséhez szükséges kiadásokat, és kiutalták a maradék építőanyagot a helyiek számára. Volt is boldogság az 1998-as felszenteléskor, s jöttek a rokonok Nádasról és más csángó falvakból is! Mondják a foltestiek, néha még meg-megszólják őket az irigyebb románok, de ők nem tartanak haragot senkivel, a negyven év alatt kialakultak a békés egymás mellett élés játékszabályai. Borbála asszonyékat mint mélyen vallásos és dolgos embereket ma már inkább tisztelet övezi a faluban, az ortodox románság egy része olykor még a katolikus templomban is megjelenik. Legnagyobb fájdalma a helyi csángó közösségnek, hogy a polgármestertől nem kaptak helyet katolikus temető létesítésére, ezért halottaikat mindeddig hazavitték Esztufujba. De Fergyes Borbála azt szeretné – és így is volna rendjén –, ha ő már a templom mellett nyugodhatna békében, ha egyszer eljön az ideje. 
Nem véletlen, hogy ő a vezetője a foltesti csángó közösségnek, ugyanis Borbála asszony volt Esztufuj korábbi javasasszonya, így a csángók ősi szokása szerint élet és halál tudója. Hozzá fordul a falu népe, ha megbetegszik ember vagy állat, de akkor is, ha éppen rontást kell elűzni, vagy más „boszorkányságra” van szükség. Mint mondja, lányának gyógyulására az orvosok semmi esélyt sem láttak a későn felfedezett méhnyakrákja miatt, ezért mint menthetetlen beteget, eltanácsolták a kórházból. Történt mindez harminc esztendeje, és most ott ült mellette maga a gyógyíthatatlan beteg is, szemmel látható jó egészségben. A javasasszony ugyanis kidobatta lányával a tablettákat, majd gyógynövényekből kenőcsöt és a szájhagyomány által sok száz éve őrzött receptúra szerint ülőfürdőt készített. Egy hónap múlva bementek együtt a kórházba. Az orvosok először el sem akarták hinni, amit láttak, aztán csodáról, majd inkább az általuk zseniálisan eltalált modern orvosságok csodálatos hatásáról kezdtek beszélni…
A javasasszonyok a legjobb énekeseknek számítottak, és a csángók között gyakran a természeti vallások korába, a honfoglalás előtti időkbe visszavezető mondák, mítoszok, hiedelmek, valamint az archaikus népi imák legkiválóbb ismerői voltak. Tudásuk és bölcsességük anyáról leányára öröklődött. Hátborzongató érzés volt Fergyes Borbála énekét, imáját hallgatni ott a messzi földön, a csángó népviseletbe öltözött nevelt leányai mellett, abban a kicsi, saját puszta kezükkel épített templomban. 
A helyiek elmondása szerint magyarországi utazó még sosem járt Foltestiben, így hazánkban nem is tudhatott senki az itt élő csángó közösségről. Mintha csak ránk vártak volna negyven évet, olyan különleges szeretettel fogadtak. Olyasféle érzésünk volt, mintha régen elveszített rokonhoz vagy jó baráthoz érkeztünk volna vissza.

Az elüldözött husziták nyomában. 


A foltesti-i élmények után továbbhaladunk a Prut-folyó völgyében északi irányban, olyan területek felé, amelyek egykoron magyar kirajzások, letelepülések színhelyei voltak. A legenda szerint Huszvárost és környékét a XV. században Magyarországról kiüldözött husziták alapították, akiket százötven évvel később a tatrosi plébános térített vissza a katolikus vallásra. Egyes települések, mint a Prut-folyó partján létesült Jeromosfalva, már letűntek a térképről, de a korabeli magyar lakossággal bíró Lunka (Lunca Banului) és Huszváros (Husi) ma is létezik, jóllehet, előbbiben már hiába keresünk magyarságra utaló nyomokat. A XVI. századot követően – elsősorban az ország három részre szakadása folytán – a magyar uralkodó befolyása a moldvai területekre egyre inkább csökkent, és a reformáció magyarországi térhódítása miatt a moldvai katolikusok egyházi gondozása is hanyatlott. Bár Bandinus püspök 1646-os moldvai látogatásakor megemlíti, hogy Huszvárosban a misét magyarul tartják, az anyanyelven miséző pap hiánya miatt elkerülhetetlenné vált a nyelvváltás az elkövetkező évszázadokban. Mintegy ötven éve távozhatott el az utolsó nemzedék, amelyik beszélte a magyar nyelvet.
A huszvárosi magyarság mindazonáltal nem tűnt el nyomtalanul, ezt bizonyítják a máig létező régi magyar családnevek, és ami ennél is fontosabb: a helyiek emlékezetében élnek még a magyar gyökerek. A huszonötezres város katolikus lakosságának többsége ma ugyanabban a Corni városrészben él, ahová évszázadokkal korábban átköltözött Huszváros magyarsága, s amely Magyarkorni néven valaha különálló falu volt. Templomuk hol máshol, mint a Corni utcában található, hatalmas ferences rendházzal az udvarán – bizonyítandó, hogy virágzó katolikus élet van azóta is a Prut jobb partján. A helyiekkel beszélgetve, meglepődve és nagy örömmel tapasztaltuk, hogy az általunk megszólítottak tisztában vannak származásukkal, és büszkék magyar eredetükre! A Corni utcán haladva megálltunk egy vegyesbolt előtt, melynek cégére öles betűkkel hirdette: „Patras” Magazin Mixt. A pult mögül barátságos, mosolygós fiatalasszony lépett elő, akitől megkérdeztük, vajon tud-e valamit a családja eredetéről? „Szüleimtől hallottam, hogy őseink valaha magyarok voltak.” A legidősebbek még azt is tudni vélik, hogy a huszvárosi Patras (Petrás) és Pali családok a valaha legkeletibbnek tartott magyar település, a Dnyeszter-parti Csöbörcsök leszármazottai, akik az orosz impérium elől az 1800-as évek elején költözhettek át a Prut jobb partjára.
A Corni utca legvégén, ahol már csak egyetlen ház maradt, megállunk egy pillanatra. Idős néni hűsöl a tornácon magányosan, látszik, nehezen mozog már, de hogy nem tágítunk a kerítése mellől, szólítja a leányát. „Ungáriából jöttek?!” – kérdi a lány meglepődve. Meséli, hogy az utca tele van magyar nevű családokkal. „Itt laknak a Bertalanék, lejjebb a Farkasék, aztán a Lőrincék.” Tökéletesen ismeri Huszváros alapításának történetét, s elmondja, mennyire szereti Jókai és Petőfi műveit! „Becsülöm a magyarokat, mert mindig kiálltak az igazukért és a szabadságért!”

A magyarkorni domb felett megtaláljuk a temetőt. A fejfákon az írások már a román nyelvezet szerint, de jól olvashatóak: Palkó, Lukács, Petrás, Lőrinc, Bíró, Pali. A nevek nem hazudnak.

Ahol a múltat nem lehet eltörölni. A legrégebbi magyarok közt Moldvában. 


A Huszvárost Jászvásárral összekötő út mentén létezik még egy jelentős katolikus lakossággal rendelkező település, Radukanén (Rǎducǎneni), ahol a legősibb, Románvásár környéki csángók leszármazottai élnek. A templom kertjében játszadozó sok-sok gyermek már valószínűleg mit sem tud arról, hogy ükapáik – úgy két évszázaddal ezelőtt – még magyarul beszéltek, midőn az olasz eredetű Rosetti család birtokán letelepedtek. Ennek a nemesi famíliának a sarja a román történész, Radu Rosetti, aki  az 1905-ben kiadott A csángók eredete című alapművében a román történetírásban páratlan elfogulatlansággal ír a csángók magyar származásáról. A település kisebb magaslatán áll még a család kastélya, amely azonban éppen látogatásunk előtt rongálódott meg egy tűzvészt követően súlyosan. A magyar beszédből és a csángó hagyományokból azonban még parázs sem maradt, mert a legelső telepesek magukkal vitték őket a radukanéni temetőbe.

Tény, hogy Huszvárosból elindulva több településen hiába kerestünk magyar szót, azonban az is tagadhatatlan, hogy a múltat nem sikerült eltörölni: Moldvában rengeteg olyan település van, amelyeket őseink alapítottak, erre bizonyíték a temetői fejfák rengetege… Ráadásul az a tudat, hogy olyan település felfedezésére igyekszünk, ahová Tánczos Vilmos és más néprajzkutatók szerint sem juthattak el sokan, nagy várakozással tölt el bennünket.

Jászvásárból már Prágurok nagyközségbe is csak istentelen utakon, tíz kilométert egy óra alatt leküzdve jutunk el. Itt az iskolaigazgató mesél a vegyes: román, lipován és katolikus lakosságról, és furcsa mód nem érti, hogy utóbbiakat miért csúfolják bozgornak, azaz hazátlannak… Arról egyáltalán nem tud, hogy ezek a katolikusok – azaz a csángó eredetű lakosság – valaha magyarul beszéltek volna. Ez részben érthető, hiszen az itteni csángók nyelvváltása egy emberöltővel ezelőtt már bekövetkezett, tehát a magyar nyelvnek Prágurokon már jó ideje nincs emlékezete. Tovább indulunk egy még érdekesebbnek ígérkező faluba, a különös nevű Jázu Porkulujba.
 

Elveszett törzs.


Az alig háromszáz fős település szinte legenda a csángókutatók körében, mert a Jugánból és környékéről idetelepült katolikus családok a legősibb, középkori réteget képviselő északi csángók leszármazottai, akik legtovább tartották meg nyelvüket és hagyományaikat egész Iasi megyében. Hogy ez miként történhetett, arra magyarázatot ad a település elképesztő elzártsága. Halandó ember hétköznapi járművel csak nagy kockázatok árán juthat be a faluba, nekünk, a román utakra – de nem holdbéli terepviszonyokra – tervezett Dáciánkkal sikerül a grandiózus kövekkel kirakott ösvény viszontagságait másfél óra alatt átvészelnünk. Végül, hogy bevergődünk, lázasan kezdünk magyar szó után kutatni. Tisztában vagyunk azzal, hogy minden, amiben reménykedhetünk az az, hogy megtaláljuk a legidősebb katolikus embert a településen, akiben a magyar nyelv szikrája még lángra kaphat – de sajnos nem járunk sikerrel. Az idős harangozótól tudjuk meg, hogy már senki sincs a faluban, aki magyarul szólhatna még velünk, az ő édesanyja pedig, aki valaha még tudott, már a temetőben pihen. Továbbmenve egy férfit pillantunk meg a patak partján, aki itatni hozza le tehenét a falu szélére. Ő elvezet minket egy kereken száz esztendős nénihez, aki korát meghazudtolva jó egészségnek örvend, szájából azonban egy magyar szó sem hangzik el. E háznak a tornácán szertefoszlik minden reményünk, hogy Jázu Porkuluj csángóitól akár csak egyetlen mondatot is kapjunk anyanyelvünkön.
Visszatértünk hát az autónkhoz, amelyet addigra több tucat fiatal állt körbe kíváncsian – úgy tűnik, nem kis figyelmet keltett érkezésünk. Mintha egy Amazonas-menti törzshöz látogattunk volna, kis különbség, hogy ebben a faluban nem indiánok, hanem nyelvüket vesztett csángómagyarok élnek. Moldvai expedíciónk ezen a ponton azonban korántsem ért véget, ugyanis a Porkuluj-i lakosok szerint a dombok túloldalán létezik egy színtiszta katolikus település, Săveni (Szevény).

Miután a sokat próbált Daciánk számára már az első ötven méter is teljesíthetetlennek bizonyul, gyalogszerrel indulunk neki a hat kilométeres távnak. Gyönyörű tájon, düledező házak, legelésző nyájak, csordák s lovak, szabadon kószáló disznók mellett vezet utunk. Mindössze pár szekér zötykölődik el mellettünk, minket lelkesen üdvözlő barátságos emberekkel. Alig több mint egy órás séta végén érünk be Szevénybe, ahol még Jázu Porkuluj-nál is nagyobb csodának számítunk. Kameráink lencséi előtt szíves örömest pózolnak a módfelett vidám emberek, s láthatóan semmi jelét nem adják feszélyezettségnek. A kocsis még a lovát is visszafogja, hogy megfelelő fotó készülhessen fogatáról, majd gyerekek kíséretében ballagtunk a falu impozáns, kéttornyú temploma felé. A szabófalvi származású „parintyét”, a papot Ciobanca Cristiannak hívják, aki barátságos vendéglátásban részesít minket. Beszélgetésünkbe néha még kevés magyar szót is belecsempész, majd megjegyezi, hogy szerinte nem létezik már a magyar nyelv a faluban. A témát ezzel rövidre is zárjuk, s inkább a hívek mély vallásosságáról meg a helyi jó borokról társalgunk. Úgy döntünk, hogy kettéválunk a szevényi délutánban: csapatunk két tagja szentmisére megy, kettő pedig a falu utcáit kezdi sebesen róni. Mondanunk sem kell, mindkét párosnak olyan élményekben volt része, amelyek nehezen foglalhatók szavakba. A misét választók kitüntető figyelemben részesültek a hívek, mindenekelőtt a nem kissé kacér szevényi hajadonok, még a ministráns hölgyek részéről is. A szentmisét alig lehetett rendes medrében tartani: a teljes százfős gyülekezet leste a vendégek minden mozdulatát, és folyamatos volt az elfojtott nevetgélés is.

Míg barátaink feszengtek a szentmise alatt, mi több emberrel elbeszélgettünk a faluban. Végtére kikötöttünk egy fiatalasszonynál, aki rögtön rávilágított, hogy nem úgy van az egész pontosan, ahogy Cristian atya állította. Van magyar szó Szevényben! Ilonának például egyenesen magyar az anyanyelve, a mi álmainkhoz képest apró szépséghiba, hogy ő nem idevalósi, hanem Szatmárnémetiből házasodott be. Ahogy mondja, kicsit huncut ez a pap, mert ő bizony a Szevényben eltöltött öt éve alatt nem hallott tőle egyetlen magyar szót sem, pedig próbált vele anyanyelvén beszélni, és sejtette is, hogy tudna ő, ha akarna… Erről később első kézből, az atya szüleinél is meggyőződhettünk Szabófalván, akikhez véletlenül tértünk be, mivel a házukba irányítottak a kis csángó népviseleti bemutatójukat megcsodálni. A bennünket nagy szeretettel fogadó öregek kizárólag magyarul beszéltek egymás között is, és mint mondták, a gyermek Cristiant is magyar szóval ringatták a bölcsőben.
Ilona azt is elmondja, hogy van itt legalább három öreg a faluban, akiket ő hallott magyarul beszélni egymás között valami olyan régies nyelvjárásban, amelyből ő bizony alig értett valamit. De magyarok ők, kétségtelen! Deszka János és Tamás Matild a misén voltak éppen, a harmadik idős asszonyt viszont otthon találjuk. A nyolcvan felett járó Bálint nem akar eleinte magyarul megszólalni a négy idegen férfi és a „tolmács” Ilona gyűrűjében, de azért megtudjuk tőle a falvak alapításának történetét! Elmondása szerint Szevény Jázu Porkuluj kirajzása. A szülei generációjának már nem jutott föld Porkuluj környékén, ezért húzódtak át ide, a dombok túloldalára, a szabad földekre. De voltak olyanok is néhányan, akik ekkor, Szevény megalapításának hírére az északi csángó falvakból, elsősorban Kelgyesztről, Szabófalváról és Jugánból jöttek ide házasodni és megélhetést, földet szerezni. Azok közül, akik még ott, a magyar ajkú falvakban, Románvásár környékén születtek, már senki nem él. Matild néni elmondja, hogy anyai nagyszülei még az északi csángó, akkoriban száz százalékig magyar ajkú Jugánban születtek (ahol mára már csak egyetlen öreg, Gyerka Imre beszél magyarul), édesanyja pedig már a szomszéd faluban, Jázu Porkulujban. Édesapja viszont, jugáni születésűként, a rokonoktól kapott hírt szabad földekről és friss menyecskékről e vidéken, így ő a második hullámban betelepültek tagjaként követte a falubelieket ide. Bálint Matild szülei bizony még egymás közt beszéltek, imádkoztak, énekeltek is magyarul, sőt, az a nemzedék még viseletben járt-kelt a faluban – de a gyerekeikhez már általában románul szóltak. Mementó a jó nyelvi állapotú csángó falvaknak: Jázu Porkulujban hetven-nyolcvan éve történt meg az, ami napjainkra ért el minden moldvai magyar falut: a visszafordíthatatlannak tűnő nyelvváltás. 

Miután tolmács segítségével ilyen szépen elbeszélgetünk, csendben megkérjük Ilonát, hogy felejtse el a románt, inkább ne fordítson. Kiderül, hogy a néni érti a magyarul feltett kérdéseinket, de csak románul válaszolgat jó darabig. Aztán mégis előkerülnek az első magyar szavak. Megtudjuk, hogy „nem ura magyar” (nem tud magyarul, északi nyelvjárásban), és olyan szavakat hallhatunk Bálint Matildtól meg a másik két idős embertől, akiket a miséről kifelé jövet állítottunk meg, mint „disznyó”, „csirke”, „Isten segélje”, „jó estét”, „jó napot”, „egészséget”. De akadnak ott más magyar szavak, olyan régiesek, amelyeket mi, magyarországiak meg nem értettünk. Aztán amikor már kellően belemelegedünk a tanácskozásba, és szóba kerül valami régi, érzelmileg őt megérintő téma, Bálint Matild néni egyszer csak hirtelen magyarra vált. Olyan igazán dallamos magyarra. Hallunk tőle egy egész hosszú mondatot a legékesebb magyar nyelven, amelyben van „Mária”, van „misze”, amely csángósan templomot jelent. Néha egymás közt még csak előveszik a szevényi vének is anyáik nyelvét, mint valami régi titkot. Ez volt az a titokzatos, archaikus csengésű magyar beszéd, amelyet mi, akik talán első magyarországi látogatóként elzarándokoltunk a messzi Szevénybe, még hallhattunk Matild nénitől, de ki tudja, az utánunk jövők vajon találkoznak-e még magyar szóval ugyanitt…


Az idősek között még él a szó.


Moldvai kalandozásunk utolsó napjait Csángóföldön töltöttük, Jászvásár irányából érkezve elsőként az északi csángó területeket vettük célba. Meglátogattuk Perka Mihály tanár urat, egykori iskolaigazgatót szabófalvi otthonában, aki felidézte nekünk életpályájának legmeghatározóbb fejezeteit, s visszakanyarodtunk vele azokba az időkbe, amikor még nem volt tiltott a szabófalvi iskolában csángósan beszélni. Aztán igazi felfedezőútra indultunk Szabófalva utcáin, négyen a négy égtáj irányában addig-addig kerestünk, kutattunk, míg csángós szavakra nem bukkantunk a kertek alján. Hívogattuk, köszöntgettük az időseket - a fiatalságban már nem láttunk reményt - a kapualjakban, s ők megértették szavunkat. Be is hívott egyik-másik, amikor a "nacionáléról" (népviseletről) érdeklődtünk, s bizony szomorú tény, de a szebbnél szebb ingeknek, katrincáknak, nincs értékük, a mai gyerekek már nem akarják őket hordani, az öregek egy kisebb összeg fejében hamar túladnának az évszázados kelméken. Én sem tudtam megállni, hogy egy-egy gyönyörűen hímzett, szakértők szerint is legalább százötven - kétszáz éves inget meg ne vásároljak egy szabófalvi nénitől, melyeket ha magam nem viszem el, talán a tűzre vetett száraz gallyakkal együtt égett volna el egyszer, valahol a kert végében.
Az északi csángó falvak egyébként igen jól állnak demográfiailag, rengeteg a születendő gyerek, kár, hogy magyarságunk vajmi keveset fog profitálni belőlük, hiszen identitásuk a sikeres propagandának köszönhetően a románsághoz köti majd őket.  

A szabófalvi sírkertben megálltunk a magyarságát szintén felvállaló csángó költőnk, Lakatos Demeter sírjánál, melyet nem könnyű megtalálni, Mitica Lacatusuként van neve a sírkövön feltüntetve. Következzen tőle egy vers szeretett szülőfalujáról:


Szabófalva 

Messze messze, Csángú országba, Molduva isz Szeret között,
Elfelejtve egy árva falu, élet harcába ű győzött.
Anyanyelvirt dorsa szokcor, züdű járásval szenvedtünk,
De ziszten hírivel rnük eddig csak mogyarnak maradtunk.

Rígi dorsa a nük falunk, ez a drága Szabúfalva,
Nogytatának nogytatája csak itt meg vaan halva.
Itt, hul foly moszt isz a Szeret, hul musulyag a kikelet,
Ős apáink csontoikkal hizdalják a vény füldet.

Világon szokond szeretik, elpusztuljan a csángú níp,
Próbálták is mynden formán, eddyg nincsen semmi kíp.
Egy nemes nép nehezen pusztul, hiába rossz akaratúk szeretik,
Cserébül csak csere myndig századokkal származik.

Csángú nelvet nem engedik, miántunk elmaradt csak míz,
Megmycsítjuk mindenkynek, vérbül soha nem lesz ... víz.
Beszílik a kycs bubák, drága nyelvet tekenűbe,
Dét szopják az anyacsecset, meddig jutnak ... temetűbe.

Magyar szut, meddig a világ, századok mynd repülnek,
Nem tudja ellopny szenky, eltogadja népünknek.
Aky született magyarnak, büszkénd annak maradjan,
Szemmiirt a nogy világan nemzetitül ne szakadjon!

Nem számít, ha zélet máma vagy máskor mostuha vult,
Aky magyar, legyen magyar, ne legyen gyáva élve, hult.
Szabúfalába ha lakunk, ez nem nogy baj, és hiba nincs,
Fő, hogy ne felejtsük a nyelvet, életben legdrágább kyncs.



A szomszédos Kickófalva lakói szinte egytől egyig csángómagyarok, az utolsó magyarul beszélő kickófalvi azonban az 1930-as években már eltávozott az élők sorából. Kickófalva előző templomát Szent István nevére szentelték fel, hiszen maga a település is szent királyunknak állít emléket (Kickó = Steckó = István). Ebben a régi templomban kaptak helyet Szent István, valamint Szent Péter és Szent Pál szobrai, melyek az új, nagyobb istenházában az 1980-as évekig szépen megvoltak. Ekkor aztán nemkívánatos "kellékekké" váltak. és egészen az 1990-es évek elejéig egy pincehelyiségbe lettek száműzve. Azóta a régi templom és temető területén kialakított emlékhelyen ismét láthatók.
Nem mulasztottuk el, hogy bekopogtassunk Kickófalva plébánosához, akinek kora délutáni pihenőidejéből sikerült egy órát elrabolni. Talán a rossz időzítés, talán a nem várt magyarországi vendégek érkezte, elsőre némi zavart és gyanakvást keltett benne, hogy aztán utunk valódi céljának felfedése és eddigi élményeink kitárgyalása után teljesen feloldódjon a hangulat. Sem a házvezetőnő által felszolgált jóféle pálinkának, sem a fagylaltkehelynek nem tudtunk, s nem is akartunk ellenállni. Azt is megtudtuk a tisztelendő atyáról, hogy szabadidejében szívesen és nagyon ügyesen festeget, amint azt a plébánia ebédlőjét díszítő alkotások is bizonyítják.

Mély nyomokat hagyott bennünk a közeli Jugánban tett rövid látogatásunk. A templom közelében, hűst adó fa alatt kerti gyümölcseit árusító néni árulta portékáit. Az utolsó magyarul beszélő embert keressük. Nem messze ide, meg is kapjuk a házat, ahol Gyerka Imre lakik. Otthon találjuk. Örvend látogatásunknak, végre van kivel magyarul beszélnie. Előkerülnek a szebbnél szebb kivarrt férfiingek, hímzett terítők a szekrényaljából, mik a régi jugániak kézügyességét dicsérik. Elérzékenyülve veszi kezébe Gazda László Csángómagyar falvak c. kötetét, melynek egyik lapján édesanyja fényképe látható. Ő az, aki egykoron Lükő Gábor néprajzkutató adatközlője volt.
Isten áldását és jó egészséget kívánva búcsúzunk el Imre bácsitól, ki ha majd egyszer itt hagy minket, vele távozik el a magyar szó is az egyik legősibb északi csángó faluból.
Szabófalva körüli csángó település még Kelgyeszt, itt az 50-es évei felett járó korosztály még érti, s ha ügyesen kérdik, beszéli is a magyar nyelvet. Mi Bandi bácsi portáján jártunk, ahová Csoma Gergely is többször, s szívesen jött. Pattogósan, heves gesztikulálások közepette meséli rövidebb-hosszabb történeteit. "Értik-e, hogy mit mondok?" - kérdez mindig közbe. - Értjük hát, mindent értünk. "Merthogy én nem tudok ám magyarul, csak olyan csángósan." Mindig mosolygok ezen. Azt mondják, ők nem beszélnek magyarul, de akkor meg hogy a csudába érteném meg őket, mert bizony én nem románul szólok hozzájuk. Hiába, a nyelvi propaganda a csángók között hatásosnak bizonyult. 


A leszentülő nap már Lujzikalagorban ér bennünket. Solomon Adrián és kedves felesége "csak" a már megszokott csángó vendégszeretettel fogadnak bennünket. A fenséges ízek mellé erős házi pálinka dukál. A csángóföldi magyar oktatás a téma - nem nagy a jó kedv most a családban. Hamar elnyom minket az álom, nagyot alszunk a fából ácsolt vendégodúban. A reggeli napsütésben a grandiózus katolikus templomhoz igyekszünk - akár egy székesegyház Csángóföldön. Számomra különös és kissé ijesztő látvány a freskók oly mértékű ikonszerű ábrázolása, amihez hasonlót eddig csak az ortodox templomokban láthattunk. Erősen úgy tűnik, hogy a római katolikus egyház a Regátban valóban közelít a "román katolikus" egyház frázishoz, nem csak nevében, de már a külsőségek tekintetében is. S ha már Lujzikalagorban járunk, nem mulasztunk el belépni a Magyar Házat, amely a délutáni magyar oktatásnak ad otthont. Itt nevelődik ki az utánpótlás, amely a magyar nyelvet tovább örökítheti majd az elkövetkező generációkra.
A kocsma teraszáról rácsodálkozunk a Szeret völgyére, mely mint végtelen síkság, úgy terül el a lábunk előtt. 
A Bákó környéki csángó falvak egy, a magyar nyelvápolás terén még viszonylag jó állapotban lévő települése Esztufuj. Bár az állítás inkább csak az idősebb generációra igaz, a fiatalság itt sem tud mit kezdeni a magyar nyelvvel, nem is nagyon értik a felnőttek beszédét. Az időseket azonban könnyű volt szóra bírni. Esztufuj egy patak völgyében fekszik, a források szerint nádak, mocsarak helyén épült. Innen ered román (stuf=nád) neve, de a magyarban is sokszor csak Nádasfaluként emlegetik. A település öregszik, rengeteg az elhagy(at)ott ház - régóta ebek harmincadján van a valamikori magyar iskola épülete is. A falu határában álló futballpálya kerítésén tábla jelzi: XXIII. János pápa stadion. A vallás szerepe hihetetlenül erős a csángók mindennapjaiban. 

A legismertebb csángó faluban Nyisztor Ilona udvaráról gyönyörködünk a naplementében. Központjában magasodik Csángóföld utolsó olyan temploma, mely a napjainkig megőrizhette Szent István nevét. A helyiek nem hagyták, hogy Isten hajlékát a hatalom Pusztinán is átkeresztelje, ahogy sok más moldvai településen korábban már megtette. Találkozunk a falu talán legszebb hangú pacsirtájával, akit nagyszülei házánál látogatunk meg. Johanna, ahogy a többi pusztinai gyermek, Ilona népművelő gondoskodása alatt bontogatta szárnyait. Szombathelyen hallottam először énekelni a Máltai Szeretetszolgálat hagyományos éves gálaestjén - több pusztinai kislánnyal egyetemben. Csodálatos műsort adtak, és ami miatt igazán emlékezetes maradt számomra, az Johanna éneklése volt. Ahogy kiállt a színpadra és a hangját kieresztette, abba még a falak is beleremegtek! Felejthetetlen élmény volt...


A gyimesi csángók elzárt, néprajzilag mégis különlegesen gazdag településén, a Bákó megyei Kosteleken kapunk szállást utolsó éjszakánkon. A települést a második világháború utáni újrarendeződés alkalmával Bákó megyéhez csatolták. Az 50-es évektől kezdve megszűnt a magyar tannyelvű iskola, az anyanyelvi oktatást a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége csupán 2005-ben tudta újraéleszteni. Kostelek ma Ágas község része, amelyet csak nagy viszontagságok közepette, több kilométernyi földes, gödrös úton közelíthetjük meg. Itt, a Kárpátok vadregényes fenyvesei között olyan értékőrző fiatalok nevelődnek, kik a gyimesi csángók néprajzilag egyedi motívumvilágát - gondolok itt a gyimesi táncokra és népdalokra - a legautentikusabb módon és a legmagasabb színvonalon képviselik. 
A kosteleki néptáncsoport tagjaiként a Kárpát-medencét keresztül-kasul bejáró Györgyicze-testvéreket, Liviát és Piroskát éppen otthon találjuk. A végtelenül barátságos és vidám természetű cefrék a Csíkszeredai Csángó Kollégium tanulói, imádják az iskolát és természetesen mindenük a tánc. 
Kosteleken a népi hagyományok őrzése és továbbörökítése az egyetlen kiút a jelenkori elzártságból, s az anyanyelvi oktatás mellett ez is a Kárpátokon túli magyar eredetű közösség megmaradásának, a totális asszimiláció elkerülésének egyik feltétele.

Moldvai utunkról készült beszámolónk a Magyar Nemzet 2012. augusztus 11-i Hétvégi magazin mellékletében volt olvasható. A dőlt betűs részek tartalmi okokból nem kerültek bele az újságcikkbe, de a történeti hűség kedvéért a blogbejegyzésben megemlítettem őket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése