2013. június 8., szombat

Őrvidéki barangolások I.

Igazán ideje volt már, hogy az ősi gyepűőrök nyugati szállásterületével, az un. Őrvidékkel tüzetesebben is megismerkedjek. Annál is inkább, mert e terület, mely 1921 óta Ausztria Burgenland tartományát képezi, lakóhelyem közvetlen szomszédságában van. Gyermekkoromban már több kisebb-nagyobb kerékpártúra alkalmával jártam már e vidéken, mégsem gondoltam soha igazán bele, hogy Burgenland egykoron a királyi Magyarország szerves része volt, s nem fordítottam elég figyelmet megannyi magyar emlékeinek felkutatására. 
Felkerekedtem hát útitársammal, Annával, hogy szemügyre vegyük e gyönyörű vidéket.
 A Szombathelyt Felsőőrrel (Oberwart) összekötő 89-es/63-as országúton szinte észrevétlenül gurulunk át ausztriai területre. Egyedül a bucsui határátkelő okmányellenőrző bódéi, na meg a megváltozott aszfaltfelület emlékeztet arra, hogy egy másik országba érkeztünk. Innen az egykori Vasvármegye nyugati végei is igen gyorsan megközelíthetőek, a Felsőőrrel, Alsőőrrel és Őriszigettel fémjelzett "magyar területek" pedig csupán egy kőhajításra vannak. 
 Szabar (Zuberbach, Sabara) lehajtójánál lekanyarodunk a főútról, hogy pár percre megismerkedjünk ezzel a kicsiny horvát falucskával. Talán nem kellene, hogy komolyabb érdeklődésre számot tartson részünkről, de magyar neve - Szabar - mégis különlegességet kölcsönöz neki. A szabarok ugyanis egy eredendően szkíta-magyar népcsoporthoz tartoztak, kiknek nevét több helység- és folyónév is őrzi. (Ilyen pl. a Zala megyei Zalaszabar is, de történeti források szerint Szombathely római kori neve, Sabaria is tőlük eredeztethető - ennek hiteléről azonban nem mernék nyilatkozni). 
A temetőt megvizsgálva természetesen leginkább horvát hangzású neveket találunk, de a feliratok tanúsága szerint jó néhány magyar származású család is lakja, vagy inkább lakta a települést. Szabarról kifele menet egy 70-es éveiben járó hölgyet pillantunk meg az út túloldalán, s mivel rajta kívül szinte egy lelket sem látunk itt elhaladni, hát szóba elegyedünk vele. Elmondja, hogy az 1960-as évek óta az Egyesült Államokban él, hol Floridában, hol Kaliforniában, de minden évben hazajön a nagyszüleitől megörökölt szabari birtokra, mert ellenállhatatlan honvágyat érez e kicsiny, csendes őrvidéki falucska iránt, ahol nincs semmi, de semmi érdekes, a szíve mégis visszahúzza.  
 Szabarra több szót nem is ejtek, mi is tovább állunk egy magyarabbnak vélt (?) településre, Jobbágyiba (Jabing). A templom tornyát kémlelem, mely elvezet minket a faluközpontba. A Pinka-patak partján, az első világháborús emlékmű mellett ideális parkolóhelyet találunk, innen gyalogszerrel sétálunk föl a templom- és temetődombra. A településről Amerikába kivándoroltak hosszú névsorát találjuk a templom előtti kőkereszten, melyet "Isten dicsőségére" emeltek még 1910-ben. A nevek tanúsága szerint valaha itt jelentős számú magyarság élt, ezt a temetőben látható sírfeliratok is bizonyítják. Sok a Szabó, Farkas, Seper, Balikó, mely nevek Szombathely környékén is igen elterjedtek. A dombra épült templom mellől kiváló rálátás nyílik a település alatt elterülő medencére és a közeli Nagyszentmihályra (Grosspetersdorf).
 Jobbágyival szomszédos település az Erdődy-grófok hajdani sasfészke, Vasvörösvár (Rotenturm a.d. Pinka). Nevét egykori birtokosairól, a Vörösváriakról kapta. A település később az Erdődyek birtoka lett és egészen az 1920-as évek közepéig birtokolták. Egykori vízivárának helyén a 18. században egy új kastélyt emeltek, amelyet később szintén lebontottak. A ma is álló, mór-bizánci stílusú, igencsak impozáns kastélynak gróf Erdődy István volt az építtetője, s Weber Antal tervei nyomán 1864-ben  készült el. Itt őrizték Rákóczi Ferenc fejedelmünk titkos levéltárát, mely egy tűzvész következtében sajnálatos módon mind odalett. 
A kastély már évek óta fel van állványozva, így csak remélni tudom, hogy bécsi tulajdonosa valóban komolyan gondolja az épület felújítását, mely még ilyen elhagyatott állapotában is megkapó látvány. 
Az Erdődyekről amúgy tudvalevő volt, hogy kiemelten támogatták a művészeteket, az első világháborút követően pedig kitartóan harcoltak az Őrvidék Magyarországon maradásáért.
Érdemes meglátogatni a katolikus templom nemesi sírkertjét, valamint az Erdődy-család sírboltját, amelyet ottlétünkkor szerencsés módon nyitva is találtunk. Jól emlékeztem, hogy a templomban látható IV. Károly, utolsó magyar királyunk koronázási széke, amely valóban ott áll a szószék alatt. 
Vasvörösvár tehát tele van magyar emlékkel, és az utcán közlekedve, vagy a futballpálya környékén járva akár magyar szavakba is botolhatunk. Erre egyébként a legnagyobb esély talán a szomszédos Alsóőrön (Unterwart), Őrvidék még legmagyarabbnak mondott településén adódhat.
 Az alsóőri tájházhoz Vasvörösvárról akár gyalogszerrel is átsétálhatnánk. Itt vár minket Szabó Ernő, aki lelkes ápolója az őrvidéki magyar hagyományoknak, elsősorban pedig a magyar nyelvnek, ami elmondása szerint Alsóőrön egyre inkább kiveszőben van. Mert a fiatalságot mára nem igen foglalkoztatja az identitás, a mai globalizált világ igényei és kihívásai szerint élik jobbára mindennapjaikat. A hagyományok és őseik nyelvének ápolására kevés ügyet vetnek. Örömteli viszont, hogy itt, Alsóőrön legalább a tájházban kiállított eszközök, használati cikkek, a különböző mesterségekhez köthető szerszámok és a korabeli fényképek még mesélnek a régi idők mindennapjairól, ahogyan Ernő bácsi is teszi az idelátogatóknak.   
 Alsóőrről csupán egy "Katzensprungra" található Burgenland Árpád-kori határőr települése, Őrisziget (Siget i.d. Wart). A mintegy 300 lakosú falvat túlnyomó részben ma is őshonos magyarok lakják, de sokan vásároltak itt házat, telket, belső-ausztriai vidékekről is, így aztán a magyar társalgást gyakran háttérbe szorítja a "közös" nyelv - a németet természetesen folyékonyan beszéli minden helybeli.
A település központi része egy patakocskán átívelő híd után jobbra terül el. Itt található a két tannyelvű (magyar és német) óvoda és iskola, az evangélikus gyülekezeti ház, a Tűzoltószertár, valamint két temploma. Evangélikus gyülekezeti ház - mondom -, hiszen a reformáció óta Őrisziget lakóinak többsége az evangélikus hitet választotta. Itt, a tágas fő téren található felekezeti templomuk is, melyet a 18. század végén építettek. Rajta öles betűk hirdetik: ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK.



 Őrisziget legértékesebb épített örökségét azonban néhány tíz méterrel odébb találjuk.  A katolikusok románkori Szent László-temploma az egész Őrvidék egyik legszebb műemlék épülete. A templom belső falfelületeit igen különös, jobbára piros és kék színű motívumok díszítik, melyeknek jelentését én magam megfejteni nem tudtam. A templomban található brosúra szerint a festmények a Secco irányzat képviselői, ami azt jelenti, hogy a festékanyagot akkoriban száraz falfelületre vittél fel. 
Értékes felszerelései között megemlítendő az 1651-ben öntött harang, amely ma Ausztria egyik legrégebbi harangja, valamint a bejárat mellett található 15. századi, kőből készült szenteltvíztartó. Nagyon szép az északi falra áthelyezett 18. századi oltárkép is, amelyen Szűz Mária látható.    




A kicsi templom még használatban van, havonta egyszer tartanak benne istentiszteletet. Kulcsát a szomszédos "Kirchenwirt" épületének tulajdonosától kérhetjük el, aki ügyet sem vetve a látogatóra, nyugodt szívvel adja át minden érdeklődőnek az antik fémdarabot.
Őrisziget utcáit járva egy idilli településkép rajzolódik elénk. Szembe szökő a rendezett, virágos porták sokasága, ráadásul a településen több, az Őrvidékre jellemző, nagyszerű tornácos épület található - szinte mind újszerű állapotban. Öröm végignézni az ápolt kerteken és udvarokon - ez valóban a csend és a tisztaság Szigete.
 Hatalmas, fekete felhők gyülekeznek a határ felett, ahogy Felsőkethely (Neumarkt im Tauchental) községbe érkezünk. Neve a magyar "keddhelyből" eredeztethető, hiszen heti vásárait valamikor réges-régen keddi napokon tartották. Szent Miklós nevére szentelt temploma jeles műemlék, melynek alapjául egy korábbi, 13. századi  erődtemplom szolgált. A jelenlegi épület érdekessége, hogy a toronyaljba római kori kövek vannak beépítve, melyeket a templom alapfalaiból emeltek ki a 19. század végén. 

A templom feletti temetőben, miközben a jobbára modern kori sírköveket szemlélem, egy helybeli hölgy állít meg és, kérdi tőlem, hogy idevalósi vagyok-e. Mondja, nem lepné meg, ha valóban kethelyi lakos lennék, mert mostanában sok új arcot lát a településen. Én viszont csak egy érdeklődő turista vagyok, aki magyar vonatkozású emlékek és régi épületek után kutat, így a beszélgetésünk az első világháború utáni zavaros időkre terelődik. Az ő szülei még abban a korban éltek, amikor még magyarul is tanultak az iskolában, és amikor még a "burgenlandi" régió jómódúnak számított Ausztria más tartományaihoz képest. Hogy múlik az idő, ma Burgenlandot tartják Ausztria elmaradott országrészének, mi meg irigykedve nézzük a rendezett, tiszta, jómódú őrvidéki portákat. Ahogy a temetőből végigtekintünk a kicsiny község központján,  Ratz úr mutatja, hol állt egykoron a régi iskola, amelyben még őmaga is várta a becsengetéseket, és amely helyett egy utcasarkkal odébb egy újabbat építettek. Csakhogy olyan kevés a gyerek Kethelyen, hogy immár az új épületben sem hallani már gyerekzsivajt, a szülők a szomszédos nagyobb településekre járatják a nebulókat. Ratz úr és felesége néha-néha átjárnak a közeli Szombathelyre és Kőszegre, mert ugye jókat igazán csak nálunk lehet enni és inni, a Nyugat Királynője és Kőszeg történelmi belvárosa még mindig vonzó célpont a határ mentén élő osztrákok számára. 
Városszalónakra (Stadtschlaining) igyekszünk. Még soha nem jártam impozáns várkastélyában, amely magától a településtől egy óriási kőhíddal van összekötve. Az erődítmény már a 13. században állott, végleges formáját pedig már az 1500-as években elnyerte. A sok-sok évszázad alatt persze többször esett át tulajdonosváltáson. Először a Ják, majd a Kőszegi család birtoka volt, majd Albert osztrák herceg foglalta el, s lett később a magyar király tulajdona. A 15. század közepén Andreas Baumkircher szerezte meg, és ő volt az, aki Szalónak plébániatemplomát is megalapította, kolostorát pedig a pálosok kezébe ajánlotta. A település a 16. századtól kezdve a Batthyányiak birtoka lett, akik egészen a 20. század elejéig voltak a város urai. 
A várban jelenleg valamiféle tematikus "Béke Európai Múzeuma" van berendezve, amelyben egymás elfogadására, a konfliktusok kezelésére hívják fel a figyelmet. Ugyan elmondható, talán nem szolgál haszontalan célokat a tárlat, nekem mégis egy kissé környezetidegennek tűnt a modern alkotások és műszerek rengetege ezen történelmi falak gyűrűjében. Van viszont egy nagyon érdekes és igen értékes néprajzi gyűjtemény valamelyik emeleten (ha jól emlékszem összesen hat emelete van a várkastélynak), ahol egykori őrvidéki életképek (pl. menyegző) is meg vannak örökítve régi fényképeken. A várban megcsodálható a Batthyány-kápolna is, oltára fölött a Batthyány-címerrel, de a Hunyadiak korából láthatunk még fegyvereket és persze középkori kínzó eszközöket is a torony belső helyiségeiben meg-megállva. A vár tornyából egyébként fenséges kilátás nyílik mind a város, mind Alsó-Őrvidék irányába. 
A várból lejövet teszünk egy sétát a történelmi városnegyedben, amely a mai napig őrzi régies jellegét. 17. századi polgárházai ugyanis szerencsésen átvészelték a háborús időket. Az egyik kapualjba belépve a városi múzeum tárlatába botlunk. Itt egy kisebb helytörténeti gyűjtemény látható, amely a régi szalónaki polgárok, iparosok és kézművesek mesterségét hivatott bemutatni. Udvarán két harang van kiállítva, melyeknek az a nevezetessége, hogy a nagyobbikat a Baumkircher-, a kisebbiket a Batthyány-család adományozta a városnak. 
A Klosterberg felé haladva észrevesszük az egykori városfalakat. Ezeknek nagy része egyébként már el lett bontva, de egyes szakaszai még ma is láthatóak. Nem messze találjuk a régi Katolikus Népiskola elhagyott épületét, melyen bár látszik korábbi patinája, a vakolat szinte már teljesen lepattogzott róla. Tőle néhány lépésre áll az Andreas Baumkircher által alapított (1464-70) katolikus plébániatemplom, a szomszédos ház kertjében pedig még itt-ott láthatóak a pálos kolostor (1460) romjai. A pálosok nem sokáig lelhettek nyugalmat a kolostor falai között, mert 1532-ban előbb kifosztották őket, majd a 16. század közepén a reformáció térhódítása miatt végleg el kellett hagyniuk otthonukat. A templom csak 1642-ben került vissza a katolikusokhoz. A templom tárva-nyitva, itt nincsenek hasonló élmények, mint Erdélyben, hogy a kulcs felkutatásáért néha hegyeket kell megmozgatni, de kétségtelen, hogy annak megvan a maga varázsa. A templom virágait éppen a gondnok néni ápolja. Itt persze nem csak a növények érzik jól magukat, az egész templombelső igazán szépen karban van tartva. A gótikus stílusjegyek pedig egyenesen gyönyörködtetik a szemet, ahogy kivannak hangsúlyozva szerte a templomban.


Érdekesség még Városszalónakkal kapcsolatban, hogy a Batthyányak az 1600-as évek második felétől számos zsidó családot betelepítettek, akik előbb zsinagógát, majd népiskolát is építettek maguknak. A második világháború óta a zsidóság már nincs jelen a településen, a zsinagóga épülete azonban ma is létezik, jelenleg az egyetemi könyvtárnak ad otthont.

A település egyik magasabb pontjára épült az evangélikus templom, innen nagyszerű rálátás nyílik a településre. Mi azonban továbbindulunk Máriafalvára (Mariasdorf), ahol az Őrvidék egyik, ha nem a legszebb építménye található. A Mária mennybevétele tiszteletére szentelt késő gótikus templom meglátogatása azért is illendő, mert rengeteg magyar vonatkozással bír. 
Máriafalva a Borostyánkői uradalom része volt, a 15. században előbb a Kanizsai-, majd a Königsberg-család birtokolta. A Batthyányak birtokvásárlása során 1647-ben visszakerült Magyarországhoz.
Maga a templom, Rómer Flóris művészettörténész szerint, 1490-ben épülhetett, de a néphagyomány, és erre utal a karzaton látható első évszám is, az 1400-as évet jelöli az építkezés kezdetének. Az 1666-0s barokk átépítést építészetileg úgymond "deformációnak" tekintik, majd 1882-ben elkezdődött a templom újragotizálása, mely az akkori plébánosnak, Baumgartner Alajosnak közbejárására történhetett meg. A templom Steindl Imre híres építészünk vezetése mellett olyan belső és külső átalakításon esett át, amely ahogy a képeken is látszik, páratlan szépséggel és eleganciával ruházta fel azt. A főoltár, a szószék mellvédje, valamint a keresztelőmedence a pécsi Zsolnay manufaktúrában, a nyugati oldalfalakon látható gyönyörű üvegablakok pedig Róth Miksa budapesti gyárában készültek. Az ablakokon magyarországi szentek, Imre, Márton, Margit, Gellért, István és Adalbert láthatóak, alattuk a felirat: "Vallási kegyeletből Vas megye közönsége"/"Szt. Apostolainak Magyarhon hálás fiai".
Egyébként nagyon örvendetes, hogy a kint levő tájékoztató füzetek között ott van a magyar nyelvű is, ami nem véletlen, hiszen a látogatók között bizonyára sok a magyar, és ez így is van jól. Ez a templom kívül-belül maga a csoda! S a jó vendéglátók még arra is figyelnek, hogy a megfáradt turisták a templom mögötti ingyenes és állandóan nyitva álló vizesblokkban felfrissülhessenek, ahol a szappan, a papír és a törölköző minden időben rendelkezésre áll. Így is lehet ezt csinálni...

A környéken maradva nem kell sokat utaznunk a következő műemlékig. A szomszédos Villámoson (Willersdorf) román-kori kápolnát találunk a katolikus temetőben, amely ma, láthatóan csupán ravatali célokat szolgál. Belsője talán pont ezért, kissé igénytelennek, elhanyagoltnak tűnik. A gótika korából származó déli ablaküvegei sajnos gusztustalan, környezetidegen stílusban és színekben festenek, hála egy Josef Mikl nevű osztrák "festőművésznek". A szentélyben látható lőrésszerű ablak viszont eredeti, 13. századból való emlék. A szomszédos épületben valaha helytörténeti kiállítás volt látható, az itt élő úriember szerint azonban ez valóban már csak múltidő, a múzeumot megszüntették. Kihoz azonban egy brosúrát, amely az őrvidéki látnivalókat tartalmazza, hátha visszajövünk legközelebb, amikor lehetőségünk lesz a tartomány más tájainak a bejárására is.
 
Villámosról Felsőlövőn (Oberschützen) keresztül utazunk haza.
A település magaslati pontjain két különleges épület található.  Egyik a vasútállomásé, melyhez csatlakozóan ma is áll a boldog békeidőkben épült faszerkezetű váróterem. Felsőlövő sosem volt az Őrvidéket átszelő vasúti főútvonal része, de a Pinka-völgyi HÉV szárnyvonalaként 1903-ban bekapcsolták a személy- és teherforgalom vérkeringésébe. A 8 km hosszú vonal megoldotta a Felsőlövőn kitermelt barnaszén elszállítását is. A teherforgalom teljes, majd személyforgalom fokozatos visszaesése után 1987-ben leálltak a vonatok a két település között. A későbbiekben nosztalgia motorvonatokat indítottak a 8 km-es vonalon, sajnos azonban mára ezeket a járatokat is megszüntették. A szerelvények ma a felsőlövői állomás vágányain pihennek.
A település felett áll a másik, igen régi épület, a temető középén látható középkori római katolikus templom, melyben a források szerint Szent László legendát megörökítő freskók vannak. Sajnos ezeket nem tudtam megörökíteni, a késői órában a templom már nem volt nyitva.

Az út mindemellett roppant tartalmas volt, s bizony, ez csupán egy töredéke az Őrvidék-szerte található hatalmas értékeknek.