Túra a Radnai-havasokban

Július 6-án újra Erdélybe utaztam! Ezúttal egy régi vágyamat sikerült valóra váltani: túráztam a Radnai-havasok csodálatos gerincén!

Eme cseppet sem pihentető, de annál szebb gyalogútra Anna is vállalkozott, így ketten indultunk neki a páratlanul szép Kárpát-vonulat felfedezésére. 
Miután a tervezett kora reggeli indulás elmaradt, túl sok mindent már nem is akartunk beiktatni napirendünkbe, borsafüredi szálláshelyünket is időben el szerettük volna foglalni.
A kevés ilyen megállónk egyike Csengersima volt, amelynek híres Árpád-kori templomát most végre sikerült megtekintenünk. A Szamos holtágából keletkezett kicsiny tó partján áll, legnagyobb értéke talán az 1761-ben készült kazettás mennyezete, és karzatának kékre festett, ornamentális festése. A templomot több korszakban is meg kellett újítani, legutóbbi restaurálása óta legszebb fényében ragyog.

 A határon gyorsan átkelve Szatmárnémetibe érkeztünk. A "remekül" kitáblázott városrészből egy számunkra logikus útvonalon igyekeztünk Nagybánya fele. Mint kiderült, a térképen sárgával jelzett műút egy rövid szakasz után kavicsos útra váltott, így aztán kilométereken keresztül nyeltük a port az autóban. Patóházánál aztán megelégeltem a végtelennek tűnő "sétakocsikázást", és egy helyi bácsi javaslatára Sárközújlak felé vettem az irányt. Úti célunk szempontjából ugyanis már alkalmasabbnak tűnt Nagybánya megkerülése. Megdöbbenve konstatáltuk az aranyosmeggyesi Lónyay-kastély aktuális állapotát, meg persze a rajta csüngő román trikolórt. Ha már annyira magukénak érzik, akkor kérem fel lehet újítani!

 

Miután végre aszfaltos burkolatnak örvendhettünk, Sárközújlaknál az Avas-vidék és a Huta-hágó felé haladtunk tovább. Avasújfaluba érve különös látvány fogadott. Szinte csak és kizárólag újonnan épült és épülőfélben lévő, kacsalábon forgó házak láncolatán haladtunk végig. Feltételezem, hogy a település lakói egytől egyig külföldön végeznek munkát, melynek gyómölcsét aztán itt fektetik be giccses otthonuk felhúzásába. 

Máramarosszigetről kiérve a 18-as számú főút karácsonyfalvi letérőjénél kanyarodtunk jobbra Alsó-, ill. Felsőróna irányába.

Immár fél 8 is elmúlt, mire a völgyben elterülő, fele részben még most is magyar településre, Rónaszékre érkezünk. 

Az út mentén gyalogló nénivel  szóba elegyedek. Érdeklődöm a településről, az iskolává lett kastélyról és persze a fürdőjéről, ami miatt tulajdonképpen annyira érdekes számunkra a hely. Megható volt látni, milyen boldog volt attól, hogy ilyen messziről ellátogattunk ide, és jóságosan invitált minket, mártózzunk meg a sós vizű fürdőben, mert bizony még ilyen későn is nyitva van. Így hát engedtünk a csábításnak, hiszen az utazástól megfáradt testünknek amúgy is jót tett egy kis átmozgatás. 

A régi bejárati épület ma is áll, benne büfé van kialakítva. Belépőt senki sem szedett (akkor még), így hát egyszerűen begyalogoltunk a fürdő területére. Az átöltözésre egy fából eszkábált kabin áll a fürdőzők rendelkezésére, ami a célnak tökéletesen megfelel. A víz kellemesen langyos, néhol már-már meleg, és élveztük a lemenő nap simogatását arcunkon. Aztán az új vendégekre felfigyelt a jegyszedő is, és a napijegy árát, 8-8 RON-t mégiscsak kifizettük. Az élmény viszont - ahogy szokták mondani - megfizethetetlen.
Már besötétedett, mire megtaláltuk borsafüredi szállásunkat, a Medve (Ursu) panziót, melyet egy igen dolgos és jólelkű házaspár, Bak Sándor és Anetta múködtetnek. Ők, a radnaborbereki Gegő Zsuzsannán kívül, a környék egyetlen magyar szállásadói, velük a Duna TV rendkívül népszerű sorozatában, a Hazajáróban is találkozhattunk. Érkeztünkkor finom áfonyalikőrrel kínáltak, hogy az alvás azért mégis jobban menjen.

Július 7-én reggel, egy könnyű reggeli után összeszedelőzködtünk, és kiálltunk a borsafüredi sífelvonó indítóházához, a beindítást várva. 
A 884 m-ről induló székes felvonóval csaknem 500 m-t tudunk szintben megspórolni. Miközben a hegy lábánál várakoztunk, odalépett hozzánk két középkorú úr, akik ékes angolsággal érdeklődtek a feljutás mikéntje felől. Miután kérdésükre megfeleltem, jött is az újabb kérdés: "Véletlenül nem magyarok?". :) Nos, miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak (mint kiderült, két matematika professzorral van dolgunk), együtt túráztunk az urakkal a nap első felében. Elsétáltunk a Ló-havasi vízeséshez, mely mintegy 80 m magasból zúdul alá, s gyönyörködteti szemünket. Meredeken kaptatunk felfele, mígnem felérünk egy nagyobb tisztásra, az ún. Asztal-rétre. Innen - még ha kissé tudatlanul is, de - az Aranyos-Beszterce forrástava felé kanyarodtunk, amelyet kevés gyaloglás után el is érünk.

Negyed órás pihenőt beiktatva van időnk a tájban is gyönyörködni, majd egy felsővisói születésű magyar fiatalember útmutatását meghallgatva a Gargaló-nyereg irányába folytatjuk utunkat. Ahogy kapaszkodunk, úgy szélesedik ki látóterünk a távolabbi Máramarosi-havasok fele is. Felérve a Gargaló-nyeregre, végigtekintünk a hegygerincen. 1900 m-en vagyunk, csodálatos a kilátás. A piros sáv jelzést innen nyugati irányban követjük, majd lassan megérkezünk a kijelölt sátorozóhelyhez is. Itt egy hamburgi párba botlunk, akikkel kellemesen elbeszélgetünk a tájról, megtudva tőlük, hogy egy komplett gerinctúrán vannak. Kissé megütközést kelt bennem a hölgynek azon állítása, hogy ő eddig azt hitte, hogy Romániába a magyarok csak a második világháború után érkeztek. Úristen! A németek ezt tanulják odahaza a történelemkönyvekben?... További jó utat kívánva folytattuk utunkat a Galac-nyeregben, majd ahelyett, hogy követtük volna a piros sáv jelzését a Galac-csúcsra, egy kisebb öngólt rúgva letértünk jobbra a kék háromszög ösvényen. Ez ugyanis levisz minket kb. 1500 m-es magasságra, oda, ahol egykor a Puzdra menedékház állott. Mivel azonban hibánkat későn vettük észre, és visszafordulni már nem volt kedvünk, úgy döntöttünk, hogy letáborozunk valahol a közelben. Mintegy 1600 m magasan találtunk is egy széltől védett, tisztást egy forrás közelében, mely teljesen megfelelőnek tűnt.

 

A csendes, nyugodt éjszaka után újult erővel vágtunk neki első komoly kihívásunknak, midőn egy jelzetlen, csapástól mentes hegyoldalban kellett visszakapaszkodnunk a 2000 m-es főgerincre. A meredek hegyoldal alaposan próbára tette állóképességünket, de végül legyőztük a hegyet, és elsősorban önmagunkat. Innentől kezdve már csak kisebb szintkülönbségeket kellett abszolválni aznapi etapunk során, s hátunk mögött hagytuk a Tejes-, majd a Puzdra-nyerget, gondosan ügyelve arra, hogy minél kevesebb pluszenergiát kelljen felszabadítanunk. Nem hiányzott ugyanis több, felesleges emelkedő mára. 

Nemsokára elértük a sárga és a piros sáv kettéágazását, ahonnan egy kevés gyaloglás után már a széles hegyhát mögül kiemelkedő Nyerges-tetőt (2041 m) is megpillantottuk. Itt kiszélesedik a táj, jobbra is, balra is kitágul a látóhatár, a Radnai-havasok szebbnél szebb vonulatai tárulnak elénk. Az idő is kitisztult, s immár verőfényes napsütésben gyalogolunk tovább. 

Kisvártatva a Források közti-nyeregbe (1850 m) érkezünk, ahol két pásztorfiúcska, Ion és Vasile (ahogy ők mondták Janika és Lacika) üldögélnek kutyáikkal a forrás torkolatában. Fölösleges energiarágcsáinkkal és némi müzliszelettel kedveskedünk nekik, szemmel láthatóan boldoggá téve őket. Lacika még egy darabig kísér bennünket, aztán elválnak útjaink, ők talán visszatérnek otthonaikba, mi pedig folytatjuk utunkat aznapi szálláshelyünk, a Rebra-tó (1940 m) felé.

Előbb a Rebra-forrás-nyerget (1985 m), majd a Rebra-forrás-csúcsot (2052) hagyjuk magunk mögött. Útközben három határon túli magyar fiatallal találkozunk (itt nem épp én vagyok a határon túli?), akik Aradról, ill. Zilahról érkeztek az egyhetesre tervezett gerinctúrájukra. 

Majd midőn már karnyújtásnyira volt tőlünk a cél, a Rebra-tó védett kis katlana, előbb 4-5 pásztorkutya közelített hozzánk fenyegetően, majd mindennek tetejében azon nyomban leszakadt az ég, s másodpercek alatt ronggyá ázott mindenünk. Mire a poncsót és esőkabátot előkaptuk, már késő volt, mindenesetre a hirtelen jött zápor arra ösztönzöt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, leverjem sátrunkat egy alkalmasnak tűnő földfelületen. Rekordidő alatt sikerült is a művelet, majd amikor minden felszerelésünket a sátorba menekítettük, magunk is védelmet kerestünk a ponyva alatt. Egy perc sem telt bele, az esőnek híre-hamva sem volt. Így viccelődött velünk a természet 2000 m-n.

 Én viszont egyáltalán nem vigyorogtam éjszaka, amikor különös állathangokat, állati üvöltéseket hallottam meglehetősen közel sátrunkhoz. Én medvére is gyanakodtam, s mondanom sem kell, hogy cseppet sem voltam nyugodt ezekben a percekben, a szívem a fülemben dobolt. Alig vártam, hogy megvirradjon, és bevallom, nem sokat aludtam aznap éjszaka. 

Korán reggel már szedtük a sátorfánkat, és némi energiadús táplálékot magunkhoz véve nekivágtunk a harmadik, egyben az utolsó napi szakasznak. Irány a Radnai-havasok legmagasabb pontja, a 2303 m-es Nagy-Pietrosz, vagy ahogy a második világháborúban hívták, a Horthy-csúcs! A Rebra-csúcsot magunk mögött hagyva tovább haladunk a kék sáv jelzésen. 

A körülöttünk sűrűsödő felhők miatt a látóhatár egyre jobban leszűkül, láthatatlanná téve a magasabban fekvő csúcsokat. Mi is egyre nehezebben rakjuk már a lábainkat, de a célt magunk elé képzelve mozgósítjuk még energiáinkat. Néhol kellemetlen, igen szűk és köves ösvényen haladunk, az esti esőzés okán meglehetősen veszélyessé téve az átjutást. Jókora kőtengeren átbucskázva jutunk el a Pietrosz-nyeregbe, ahonnan pazar kilátás nyílik az alattunk elterülő Bukuly-tavakra. 

Az utolsó emelkedőt már a Nagy-Pietroszra való feljutás jelenti. 2200 m-en lerakjuk mázsássá lett hátizsákunkat, és immár könnyed léptekkel haladunk fel a Csúcsra. A tejfehér fellegekbe burkolózó Pietroszról csak néha tisztul ki a levegő, fényképezésnél hamar kell cselekednünk. Északi irányba viszont csodás kilátás nyílik a Mosolygó-tó (1786 m) katlanára, ahová mintegy másfél órás gyaloglás árán jutunk le.

Itt elfogyasztjuk bőséges, kétfogásos ebédünket (Smack leves + virsli), majd nekivágunk a hátralévő mintegy ezer méteres, komoly igénybevételt jelentő ereszkedésnek. Őszintén megvallva ezt az utolsó 3-4 órát kihagynám a túraútvonalból, de valahogy le kell jutni Borsára. Ekkor már a bakancs is kezd kényelmetlenné válni, nem beszélve arról a teherről, amelyet a térdízületeknek ilyenkor el kell viselniük. 

Hogy, hogy-nem, ahogy leértünk Borsa városába, épp egy kocsma esett utunkba, a helyzetet persze nem lehetett nem kihasználni. Nem is lehetne szebb ajándék egy-egy üveg jól megérdemelt jéghideg Ursusnál. A turistaút végét jelentő kórházépület előtt már ott állt a maxi-taxi, amely pár perc múlva már repített is minket első napi kiindulóhelyünkre, a borsafüredi Templom-térre. Nagy örömmel vettük tudomásul, hogy házigazdáink fenntartottak számunkra ma estére is két fekhelyet, így ismét náluk hajthattuk álomra fejünket.

Az utolsó nap, ahogy már szokott lenni, nem csak a hosszú és fárasztó hazaútról szól, hanem mindarról, ami még a hátramaradó időben meglátogatható és megnézhető. Ezúttal sem történt másként.

 A Szacsali-hágónál átlépjük a megyehatárt, majd Romuly, Telcs és Naszód irányából a Radnai-havasok déli lábához, Radnaborberekre igyekszünk. Bánffytelepnél azonban megszakítjuk utunkat, mert hirtelen egy évszázados emlékbe botlunk. Megpillantjuk ugyanis az omladozó, gazzal benőtt Hartig-forrást, amelyet Hartig Sándor királyi műszaki tanácsos építtetett egykoron a Szalóca-patakot követő főút mellé. Korábbi pompájára sajnos már nyomokban sem emlékeztet, mert építőköveinek nagy részét, és márvány emléktábláját „gondos“ kezek elhordták már. A végleges megsemmisüléstől talán pont a körülötte elburjánzott növényzet mentette meg, láthatatlanná téve az elhaladó forgalom elől. A felette magasodó domboldalon egy román férfi dolgozgat, aki megemlíti, hogy a temetőben magyar sírok is vannak. Erről aztán magunk is meggyőződünk, amikor pár száz métert visszakocsikázva, a Szalóca-patak túloldalán valóban megtaláljuk a számos magyart rejtő bánffytelepi sírkertet.

Rövidesen már a Nagy-Szamos völgyében haladunk a Radnai-hágó irányába. Régen itt húzódott Magyarország keleti határa. Mi azonban egy, a havasok lábánál fekvő kicsiny településre, Radnaborberekre igyekszünk. Ez egy mesebeli táj, ahol a madárcsicsergésen és a fák suhogásán kívül csak a hegyi patak vad csobogását hallani. A bányászok által alapított falucskában – melynek lakói ma is 80%-ban magyarnak vallják magukat – már csak alig néhány idősebb ember tud magyarul, no meg Radnaborberek egyetlen panziójának tulajdonosa, Gegő Zsuzsanna.

Előzetesen délidőre jeleztük jövetelünket, így kettő óra tájban Zsuzsa néni már türelmetlenül vár bennünket. Rögtön a Reményik-emlékházba invitál bennünket, abba a bizonyos "Utolsó házba", amelyben oly sok időt és oly szívesen töltött el kolozsvári költőnk, és ahol megannyi csodás versét papírra vetette. Itt csobog mellettünk az Izvor, felettünk magasodik az Ünőkő, amelyre most is, ahogy régen, Ama keskeny út vezet.

A Reményik-ház oldalából hűsítő forrás fakad, ebből készít nekünk meggyszörpöt a ház asszonya.
A Suzy panzióba belépve a tavaly elhunyt Sándor bácsi festményei köszönnek ránk, de lám, megvan az utód, hiszen unokájuk, a kis Brigitta épp oly ügyesen festegeti kedvenc paripáit, amilyen tehetséggel az ég nagyapját is megáldotta.

 

 

 

 

A hegy felől érkező heves zápor jelzésértékű, és sietnünk is kell tovább. Elvégre délután négy óra van, és „mindössze“ 800 km-re vagyunk Szombathelytől… Legurulunk hát Óradna történelmi központjába, melyet a 13. században épült ferences templom romos falmaradványai szimbolizálnak. A település ezüst- és érclelőhelye folytán valaha Erdély legjelentősebb városának számított, míg a tatárok első betörésük alkalmával el nem pusztították, népét rabigába nem hajtották. A település ma csupán egy 5-6 ezres község, ahol él egy maroknyi magyar közösség. Zsuzsa nénitől azonban szomorú szívvel hallottuk, hogy az óradnai magyarságért oly sokat áldozó, és a közösséget összekovácsoló Bauer Ilona az elmúlt évben eltávozott az élők sorából, így másnak kell a stafétát átvenni és a nehéz feladatot magára vállalni. 

A Nagy-Szamos völgyén a naszódi térségbe ereszkedve találunk egy kicsiny magyar szigetet, melynek neve Magyarnemegye. Itt beszélgettünk egy kávé mellett református lelkészével, Szabó Attilával hivatásának elmúlt évtizedéről, valamint a település magyarságáról, a lakosság feltételezhető székely származásáról.

A naplementét végül a kapjoni Haller-kastélytól figyelhettük, mely épület még eme lepusztult állapotában is érzékelteti egykori pompáját és díszességét. Korábban négy sarokbástya és várfal is övezte, előbbiek közül egy még ma is látható romjaiban. Az építtető Haller János erdélyi főispán volt, akinek családja egészen 1948-ig tudhatta magáénak a birtokot. Később, a kommunizmus éveiben mezőgazdasági épületként funkcionált, és bármilyen hihetetlen, de az 1989-es forradalomig állapota mondhatni nem romlott. Ekkor azonban a fékevesztett lakosság mindenétől kifosztotta, azóta áll így világ csúfjára, ebek harmincadján.

A kastélytól nem messze áll a település legöregebb épülete, az egykori római katolikus templom. Kertjében két nemesi sírkő emlékeztet a falu hajdani birtokosaira. A templom ma a mintegy 15 fős görög katolikus gyülekezet használatában van, mivel a római katolikus gyülekezet egyetlen főre olvadt, egy Désről ideszárazott magyar nénire. Ő tárta ki nekünk a templom kapuját is, melynek építését történészek a 14. század végére teszik. Szentélye és hajója gótikus elemeket őriz, s mindemellett számos reneszánsz stílusjegye is fennmaradt, úgy mint a kőkeretes kapuzat vagy a toronyaljban látható szemöldökkövek. Nagyon szép a templom kazettás famennyezete, és a rendszeres használatnak köszönhetően úgy egészében a templom is egészen jó állapotban van. A néni sajnos már férje nélkül él az egykori parókia épületében, s mint mondja, a dagadó lába nagy fájdalmakat okoz neki már jó ideje. Jobb egészséget kívánva búcsúzunk el tőle, hogy aztán a Szamos, majd a Kraszna folyását követve, az éjszaka leple alatt elhagyjuk az ezernyi csodát rejtő Erdély varázslatos világát.