Bajorország - Duna áttörés

Egy céges út margójára.

Németországi kiküldetésem során 5 napot töltöttem egy bajorországi kisvárosban, Abensbergben. A napi elfoglaltságok befejeztével volt időm a város nevezetességeit is meglátogatni, miközben a környék érintetlen környezetébe is belemerülhettem. Az ide- és a hazavezető utat is tartalmasan töltöttem ki, az Inn-folyó és a Duna mentén fekvő települések közül többet is meglátogattam.

Az osztrák A25-ös autópálya 3-as jelzésre vált a németországi oldalon, a határt átlépve az Inn kanyarulataitól csak kőhajításnyira halad tovább München irányába. Passau előtt azonban letérek a folyó völgyébe, mely számos középkori várkastélyt, gótikus templomot és egyéb kincseket rejteget.
  

Vornbach am Inn

Az Inn bajorországi oldalán, a Duna-torkolat előtt néhány kilométerrel pillantottam meg Vornbach bencés kolostortemplomának kettős tornyát, mely egyből odavonzotta a tekintetemet. A csodaszép környezetben fekvő épületegyüttes 800 éven keresztül volt az egyház virágzó létesítménye, gazdag történelméből csak néhány fontosabb adatot rögzítek.
Lothar császár - akinek anyja Hedvig, Vornbach-Neuburg-i grófnő volt - adományozott először birtokot és jogokat az itteni bencés szerzeteseknek. 1139-ben pápai oltalom alatt állt fel a rendi kolostor, megerősítve a szerzetesek szabadságát és privilégiumait. Vornbach a környék legjelentősebb egyházi birtokának számított akkoriban. A 12. század közepétől egészen a késő gótika koráig jelentős, Salzburg által irányított írói iskola működött a vornbach-i kolostor falai közt, melynek nagy értékű művei a Müncheni Állami Főlevéltárban és a Passau-i Állami Könyvtárban lettek elhelyezve. Vornbach legismertebb szerzetese Angelus Rumpler, aki mint apát 1501 és 1513 között a Konvent előljárója volt. A korai német humanizmus képviselőjeként az akkor ébredő reneszánsz egyik legnagyobb bajor történetírója. Két legjelentősebb műve a Vornbach-i Kolostor, ill. az 1504-es bajor örökösödési háború története. A templom mai alakját Hepauer apát idejében (1624-1645) nyerte el, amikor is a románkori eredetű és gótikus stílusban megemelt falak felhasználásával át lett építve.
A templombelső korarokokó kialakítását a 18. század első hamadában nyerte el. A későbarokk nyugati homlokzat 1766 és 1770 között épült meg, egy szinttel megemelve a ma is látható, gazdagon mintázott sisakkal ellátott tornyokat. A szekularizáció idején (1803) az apátság működését megszüntették. A 28 konventuális szerzetesből mindössze egy maradt a helyén. A kolostortemplom plébániatemplommá vált, az épületeket elárverezték, ill. iskolának rendezték be. A 19. században sajnálatos változásokon esett át a templombelső. Az alapítást megörökítő legendákra ornamentikus és egyéb freskóképeket festettek rá, melyet csak az 1968-as renováláskor sikerült eltüntetni.

 

 

 

Neuburg am Inn

Az Inn folyását követve máris Neuburg faluba érek. 1050-ben ide építették a Vornbach-grófok új otthonukat, melyet azóta hívnak "Újvárnak". 
Miután a család 1158-ban utód nélkül kihalt, a vár az Andechs-család birtokába került, később Bajorország tartozékává vált. Az idők sodrában gyakran cserélt gazdát, a kiéleződött bajor-osztrák konfliktus alatt lerombolták (1310). Mai állapota túlnyomó részben az osztrák fennhatóság hozadéka. A 14-15. században többnyire a Habsburgok birtokában volt. 1463-ban Hanns von Rohrbach szerezte meg, aki megkezdte a vár kiépítését, s a munkálatok Niederthor Zsigmond idejében is folytatódtak. 1528-ban, mint birtokadomány a Salm-i grófokhoz került, akik megbízták Wolf Huber passaui építőmestert a várkastély reneszánsz stílusban való átépítésére és hatalmas kertjének megtervezésére. Az Öregtornyon, a Kastélykápolnán és az Elővár erődítésén kívül szinte minden átépítésre került.
A Salm-i grófok egészen 1654-ig voltak a Neuburg-i vár urai. Következő tulajdonosa, Georg Ludwig von Sinzendorf gróf megkezdte az épületek barokk stílusú átalakítását, mely során a kastélyparkot is - egészen az Inn folyóig - kibővítették. 1698-ban egy Hamilton nevű skót nemes 10 évi zálogba kapta, majd végleg megszerezte, és a spanyol-osztrák örökösödési háborúban pusztulásra ítélt várat restauráltatta. Fia 1719-ben eladta a Lamberg-Spritzenstein grófoknak. 1803-ig, az egyházi birtokok szekularizációjáig, ennek a családnak a tulajdonában maradt. Három évvel később a várat Bajorország kisajátította, majd különböző tulajdonosok és egyesületek kezében forgott a vár felváltva. Az 1810-es tűzvészben súlyos károkat szenvedett, melyből csak egy évszázaddal később sikerült újjászületnie.
1996-ban egy 4 csillagos szállodát, valamint egy éttermet és egy sörkertet alakítottak ki benne. A főépület ma a Passau-i Egyetem Piac- és Gazdaságkutatási intézetének ad otthont.

Abensberg - Weltenburg - Kelheim - Bad Gögging

 Abensberg történelme a Babone-nemzetség megjelenésével datálható, kiknek bajorországi jelenléte a 10. századig vezethető vissza. Babo nevezetű nemzetségfőjük a nyugati Duna-tartomány grófjaként volt ismert. A Babone Gebhard, Rohr ispánja 1138 előtt az "Abensberg Ura" címet is birtokolta. Ez annyit jelentett, hogy Abensberg ebben az időben már mint erődített helység ismert volt, noha várát csupán 1256-ban említik először. Ismeretes, hogy a császári testvérpár, Brandenburgi Lajos és II. István bajor herceg 1348-ban Abensberget városi rangra emelték. A város falainak megépítésénél - mely immár a városvezetés jogkörébe tartozott - lettek első ízben megemlítve a "pürgerek", vagyis polgárok, akik a várurakkal szemben bizonyos onkormányzati jogokkal is rendelkeztek. Ők jelölték ki a városi tanácsot, amey a város dolgait igazgatta és az új lakók beköltözéséről is döntött. Abensberg volt tehát a vidék uradalmi, gazdasági és kultúrális központja.

Abensberg utolsó ura 1485-ben egy cselszövés áldozata lett, bebörtönözték és kivégezték. A város Bajorország kezébe került.       

A hároméves háború során súlyos puszításokat kellett elszenvednie erődjének és csupán az elővár maradt épen, amit aztán későbbiek folyamán amúgyis átépítettek. Az 1819-es kataszteri térképen még igen jól kivehető volt a város erődrendszere.

A városfalakat 1820 és 1870 között részben lebontották.

 Miután a délutáni órákban városnézésre is volt időm, elindultam, hogy felfedezzem Abensberg óvárosát. A középkori városmag igazi gyöngyszem, a bástyákkal erősített régi városfalak néhol még ma is látszanak.

Itt, a város szívében találjuk a karmeliták 14. században alapított kolostortemplomát, valamint számos réges-régi épületet az ún. Stadtplatz-on. A városháza órajátéka igazi kuriózum, melyet naponta két alkalommal, 11:55-kor és 15:00-kor hallhat a város népe - na és az idelátogató turista.

 Még aznap sikerült becsatlakoznom egy német turistacsoporthoz a Kuchlbauer Sörgyárban, így a sörkertben mért friss búzasör mellé némi plusz információt is magamévá tehettem a látogatás során. A 34 méter magas Kuchlbauer-kilátótorony igazi kuriózum, melynek elkészültét tervezője, Hundertwasser úr már nem érhette meg, hiszen 2000-ben, 10 évvel a torony átadása előtt meghalt.   

  

 Utolsó nap hajókirándulásra indultam a Duna-áttöréshez. A menetrend szerint közlekedő sétahajó Kelheim állomásától indult, s mintegy 40-45 perces kellemes utazást követően a Weltenburgi Kolostornál kötött ki. Pompás kikapcsolódást jelentett egy korsó frissen csapolt Turm-Weisse társaságában lecsordogálni a nyugodt folyócskán. Egy csoport amerikai turistával együtt élveztem a nyáriasba fordult májusi délután reánk zúduló napfényáradatát, a hajó teraszáról szemlélve a Duna-part meredek sziklaformáit és a seregnyi vidám fürdőzőt.
 A Weltenburgi Bencés Apátság története igen-igen messzire nyúlik vissza. Már a 9. században említettek egy "Altenburc" nevű kolostort ehelyütt, melyet a ma is létező apátság elődjének tekintenek. Szerzetesek és apácák meseszép környezetben fekvő otthonát a kanyargó Duna, közelsége miatt több alkalommal is elöntötte. A sétahajó kirándulások évente sok-sok ezer látogatót vonzanak ide, élettel megtöltve az ódon, több száz éves falakat.

 Ha a visszaút során is a fedélzeten tartózkodunk, Kelheimhez közeledve kirajzolódnak az ún. Befreiungshalle körvonalai a Michelsberg-i hegy tetején. A grandiózus építményt I.(Bajor) Lajos emeltette a Napóleon felett aratott győzelem emlékére, melyet végül 1863-ban, a lipcsei "népek csatájának" 50. évfordulója alkalmával nyitottak meg a nagyközönség előtt. A kör alaprajzú épületen látható 18 emberalak a 18 germán népcsoportot szimbolizálja, egyúttal a német egységet és összefogást hirdeti az emberiség előtt.   

 Bad Gögging-i szállásomra visszatérve megálltam ezen üdülőfalu roppant réginek tűnő, kváderkövekből épült egyszerű temploma mellett. Nem csalódtam. A Szent András nevére felszentelt templom egy korábbi, feltételezhetően 7-8. századi kápolnára épült a 12. század folyamán. Román stílusú bejárata bibliai jeleneteket és szenteket ábrázoló kövekkel van körbeépítve, míg a templom igazi különlegessége a hajó alatt feltárt egykori római fürdő. A páratlan látványosságot a közönség számára is láthatóvá tettek - a templomot 1980-ban római fürdőmúzeummá alakították át.

Bajorország ha csak néhány napig is, de ámulatba ejtett, s megannyi kincset tartogatnak még a remélhetőleg hamar elkövetkező alkalmak is.  

Felső-Ausztria

Hazának tartok az A1-esen Bécs irányába. Sosem szerettem a hosszú, unalmas autópálya szakaszokat, amúgy is ideje már egy kis pihenőt tartanom. A linzi leágazó már mögöttem van, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve lefordulok az Enns-be vezető kijáraton. 

Ausztria legrégebbinek mondott városában – 1212-ben alapította VI. Lipót herceg – még sohasem jártam, ezért nagyon kíváncsi voltam a magyar népmesék világában oly gyakran emlegetett folyónak, az Enns-nek partjára épült régesrégi településre. Az Óperenciás tenger vagyis az Enns-folyó képezte ugyanis a nyugati gyepűvonalat régi magyarjaink idejében, ezen túlról (ober Enns) hozták haza elődeink sok esetben zsákmányaikat és történeteiket. Egy szó mint száz, a Felső-Ausztria határán fekvő településben egy szép és barátságos kisvárost ismerhettem meg. Láttam csodaszép gótikus plébániatemplomát, a török veszedelem idején megépített és máig Enns szimbólumának számító Várostornyát (Stadturm), az Ennsegg-i kastélyt, ahol Napoóleon is szívesen időzött, és bejártam keskeny barokk utcácskáit is.           

 

Alsó-Ausztria  

Az autópálya sokáig nagyon szorosan, mindössze néhány km-re követi a Duna vonalát Bécs irányába, Melknél azonban útjuk kettéágazik. A Bencés Apátság UNESCO kulturális örökségéhez tartozó barokk épületegyüttese már távolról szembe ötlik. A Benedek-rendiek a 12. századtól kezdve folyamatosan jelen vannak Melkben, és a mai napig saját rendszabályaik szerint működik e grandiózus intézmény. A késő délutáni órában sajnos már nem volt lehetőségem az épületbe bejutni, így csupán az éppen egymásnak örök hűséget fogadó jegyespár fogadását szemlélhettem az apátság hatalmas ablakain keresztül.
 A Duna túlsó oldalára átlépve a Wachau-völgy egyik legattraktívabb településére, Emmersdorfba érkezem. Úgy mondják, Emmersdorf a Wachau-régió kapuja.
A falu két magaslati pontján néz egymással farkasszemet a Szent Miklós plébániatemplom, valamint a romantikus hangulatot árasztó Rotenhof-Kastély. A kastély egy, a 15. században lerombolt vár helyén épült fel a 16. században, de a mai historizáló formáját csak az 1883-as átépítés során nyerte el. Ma négycsillagos szállodaként működik, ahol úszómedence is várja a kikapcsolódni vágyókat.
A Szent Miklós templom román stílusú alapokra épült, melyet a 14. században háromhajós bazilikává bővítettek későgótikus stílusban. Nyugati oldalán látható tornya már a barokk korszakát idézi.   

 Sötét fellegek gyülekeznek, melyekből a villámok ördög ostoraként csapódnak az égboltra. Perceken belül az eső özönvízszerűen szakad a dunai tájra, szürkére festve a teljes látóhatárt. 
 Ausztria zivatarral búcsúzik, de tudom, hogy legközelebb egy napsütötte délelőtt majd újabb csodákkal vár.