A legkeletibb magyar településről...
Csöbörcsök népszigetének alaprétegét katonai telepítés adta meg még 1450 körül, amikor Hunyadi János az oszmán terjeszkedés elleni védekezés előbástyáit a Dnyeszter vonaláig tolta ki, s magyar határőröket telepített a folyó fekete-tengeri torkolatánál fekvő Akkermanba (régi magyar nevén Nyeszterfehérvárba). Valószínű, hogy az oszmán hódítást (1484) követően, kivált, miután a XVI. század elején a moldvai vajdák névleges uralma alá tartozó egész terület közvetlenül a krími tatár kánság hatalmába került, e magyar határőrök maradékai költöztek a Dnyeszter jobb partján 40 km-re északra, ahol a besenyő vagy kun eredetű (?) Csöbörcsök falu (románul Ciubârciu, oroszul Kubierzi) lett az elszigetelt magyar népcsoport központja. (Szűcs Jenő)
Niccolo Barsi de Lucca itáliai utazó 1633-ban említi Ciberciu moldovai falut, ahol 30 házban magyar katolikusok élnek, s nemrég épült templomuk van. (Călători străini despre Țările Române, Vol. 5.)
Paolo Bonnici de Malta konventuális minorita szerzetes 1630-ban kelt jelentésében összeírta a moldvai katolikusok számát, templomaikat és papjaikat. 9 évi moldvai tartózkodása után újabb jelentést ír, amelyben már 18 helységről számol be, valamint hírt ad Csöbörcsökről is, ahol 300 olyan család van, kik régen katolikusok voltak, „most viszont szakadárok vagy lutheránusok, mert nem kaptak papokat, akik tanították és jó útra vezették volna őket.” (Domokos P. P.)
Az 1630-as évek végén a Hitterjesztés
Szent Kongregációjának (Propaganda Fide) kimutatásába Csöbörcsököt is
felvették: „Szűz Máriáról elnevezett temploma két évvel ezelőtt épült, (…)
fából van, művészileg faragva. A katolikus lakosok száma: 20 ház.” (Benda K.)
[Az 1622-es év nevezetes a moldvai csángómagyar katolikusok életében. Róma ugyanis ekkor hozta létre - a protestantizmus terjedésének ellensúlyozására - a „de Propaganda Fide” nevű szervezetet, mely misszionáriusokat nevel. A misszionáriusok feladata, hogy azokban az országokban, melyeknek államvallása nem katolikus, tehát a római egyház hívei kisebbségben vannak, kiharcolják, megvédjék a katolikus vallásgyakorlat szabadságát. Moldvát és Havasalföldet, a két ortodox államvallásban élő vajdaságot is missziós területté nyilvánították, melynek római katolikus, zömmel magyar anyanyelvű népe így olasz misszionáriusokat kapott. A missziós főnököt prefektusnak, vizitátornak, püspöknek nevezték. Legtöbbjük konventualista minorita szerzetes volt. A Rómából jött misszionáriusok nem értették a moldvai magyar katolikusok nyelvét, s nyelvismeret híján nehezen ment azok lelki gondozása. 1622 és 1812 között ötvennégy missziós prefektust ismerünk név szerint is, akik a moldvai magyarok lelki gondozását vezették, s közöttük egyetlen magyar sincs. (!) Minden missziós főnöknek kötelessége volt rendszeresen jelentést tenni működési területéről. Ezek a jelentések 1622, az alapítási év óta napjainkig a „de Propaganda Fide” levéltárában fellelhetők.]
Petrus Deodatus szófiai püspök 1641-es jelentésében közli: „Ez a Cebercu-nak nevezett falu Tatárországban, Moldva szomszédságában van, néhány magyar nemzetiségű keresztény és lengyel rabszolgák laknak benne. (Benda K.)
A lengyel jezsuita rendtartomány 20 katolikus faluról tud: „Cubierzi mezőváros Moldva határán belül van, de már a tatár kánhoz tartozik mintegy 20 faluval, amelyben nagyobbrészt magyar katolikusok élnek.” (Benda K.)
Mark Bandinus marcianopoli érsek 1646-47. évi egyházi látogatásáról készített jelentésében (Codex Bandinus) így ír Csöbörcsök mezővárosáról. „A Dnyeszter-folyó partján fekvő mezőváros, melytől Dnyeszterfehérvár három magyar mérföldre fekszik. Lakosai magyarok és oláhok. Egyedül a magyaroknak szabad harangokkal élni, az oláhoknak tilos. a katolikusok bírnak fából durván épült egyházzal, szereik régiek és kopottak. Ezen mezőváros a krimi kánhoz tartozik. Kisdedekkel együtt kétszázan számitatnak a magyarok, kik az oláh, török és tatár nyelvet tudják : azért mindenfelé a tatár és török tartományokban egyedül azon cím alatt, hogy csöbörcsökiek, szabadon járhatnak. Hajdan a moldvai fejedelemhez tartoztak, kitől a tatárok erőszakkal foglalák el."
Az említett esztendőben (1647) Rabczon Mihály székelyfi volta 682 léleknek papja, kikhez tartozott még a Pruth partján fekvő 12 házból álló kis szállás is (ez valószínűleg Jeromosfalva lehetett – a szerk.), melynek lakosai részint Besszarábiának Czebarczik (Csöbörcsök) mezővárosába, részint Hussba költöztek. (Gegő E.)
Damokos Kázmér, a csíksomlyói ferences kolostor főnöke így ír 1657: „Moldva és Tatárország határán van egy mezőváros, a neve Czoborczog, körülötte hat vagy hét katolikus falu található, valamennyinek lakói magyarul beszélnek. (…) Mintegy hat éve már, hogy nincs papjuk, nem is remélhetnek. Most bizonyos Szépvízi András van köztük, aki Erdélybe való…” (Benda K.)
Vito Piluzio misszió-prefektus, 1668-ban Csöbörcsököt, a Dnyeszter partján lévő falut 325 magyar lélekkel említette meg, 5000-re becsülve a moldvai katolikusok számát. (Benda K., Domokos P. P.)
Francesco Antonio Ceccangeli 1696-ban így számol be: „Ciborchiu-ban az emberek borzasztó nyomorban élnek; a portyázó kozákok háromszor kirabolták és felgyújtották a falut, csak az maradt életben, aki el tudott futni az alatt az idő alatt, míg az ellenség átkelt a folyón. Most 184-en élnek ott a mieink közül, a többség tatárokból és románokból kerül ki. Megtaláltam a templomuk nyomait, és azonnal a tatárországi kajmekám elé járultam, hogy engedélyt szerezzek újjáépítésére (…). 27 éve nem járt közöttük pap.”
„Végig, a 17. században Róma és az Isten ügyét szolgáló szerzetesek voltak a csöbörcsöki magyarok egyetlen istápolói.” (Olasz ferences szerzetesek)
Az 1699-es karlócai, majd az Európát újrarendező 1713-as utrechti béke után már kevéssé volt fontos Róma számára a keleti „szakadárok” megtérítése, a római katolikus hívek lelki gondozása. Ehhez járult még hozzá az itteni ferencesek és jezsuiták közötti állandó ellentétek, az áskálódásig fajuló féltékenység olasz és magyar misszionáriusok közt. Csöbörcsökre állandó pap 1710 után nem jutott többé, misszionárius is csak nagy ritkán. (Benda K.)
Bay Mihály és Pápay Gáspár, II. Rákóczi Ferencnek a krími tatár kánhoz küldött követei visszatértükben 1706. március 26-án Csöbörcsökön is megálltak, ahol 30 magyar családot találtak, akik keservesen panaszkodtak, hogy nincs magyar papjuk, s Rákóczitól olyan papot kértek, aki tudja a nyelvüket. „Indulván Janek Palankarul. (…) már ez több faluk mind elpusztultak, ez az egy maradott meg, ennekis hasonfele már oláh falu. Ezek még ez mai napig magyar nyelven beszélnek. (…) olyan durusok penig az magok vallásában, hogy noha oláh pap lakik falujukban, mégis készebbek kereszteletlen gyermekeiket eltemetni, mintsem az oláh pappal megkereszteltetni.” Rákóczi ezután Lippai István papot küldte közéjük, aki már augusztus 6-án levélben köszöni meg a fejedelem kegyességét, és egyben kéri anyagi támogatását. Lippai 1706-tól 1709-ig volt Csöbörcsök plébánosa. (Benda K., Domokos P.P.)
Ráday Pál benderi 1709-i követsége naplójában december 6-ról imigyen ír: „Jött hozzám azon pap ember, kit ennekelőtte 4 esztendővel a felséges fejedelem Tatárországba küldött, ott egy Csoborcsa nevű faluba lakos magyaroknak kívánságára, beszélvén sok kérdezkedések között eredetét azon magyarok ott létének, hogy tudniillik minekutánna László király Várnánál megverettetett a törökök által, és azután csakhamar magyar Neszterfejérvár is (mit törökül Akkermannak hinak és a Neszterpartján van építve) kezökre esett, akkor maradtak el az ott való lakosokból, most jobbágysága alatt lévén magának a tatár Chámnak, aki őket aga által több Bucsákban levő jószágival együtt kormányoztatja." (Benda K.)
Akkermant nem a várnai ütközet után, hanem 1511-ben foglalták el az oszmánok, mint Ulászló király Budán 1511. május 25-dikén kelt leveléből kitetszik. Már előbb 1481-ben török kézre játszatott ugyan Kilia és NeszterFejérvár, s egy ideig birtokában is vala, de Mátyás király erélyes fölléptével abból kivonultnak tapasztaljuk. (Jerney)
1725-ben Turkoly Sámuel, az egykori sárospataki diák, ekkor a cári hadsereg tisztje adott hírt levelében a budzsáki magyarokról: „Most is Krímben a tatár chám protectiója alatt hét magyar faluk vannak, amelyekben magyarul beszélnek. Én azon hét falukban voltam is.” (Benda K.)
1732-ben a Hitterjesztés Szent Kongregációja jelentést kért a moldvai misszió főnökétől a besszarábiai helyzetről. Remnaldo Cardi beszámolójában így ír: „Ami a két helységről, Nagy-Sreberceck-ről és Kis-Sreberceck-ről kívánt tájékoztatást illeti (…). Ami a nyelvet illeti, ezek a katolikusaink a gyermekeiknek főleg a nemzeti nyelvet, vagyis a magyart tanítják meg, másodsorban a románt, harmadsorban a tatárt.” (Benda K.)
Timon Sámuel b. Apor Péterhez 1735-ben írott levelében különösen Csöbörcsökról eképp emlékszik : „Notificat Amplitúdó tua et insuper in Tartaria Buschakensi esse pagum Sebertschecum (Szöbörcsek) totum catholicum a Tartaris collectum” (Benda K.)
Vecsei Pap István 1741-ben írt könyvében ezt írja Besszarábiáról: „Számkivetett magyarok is laknak itten, nevezetesen azon husziták, kik ezelőtt 300 egynéhány esztendőkkel vallásukért országukból kiűzettek, mint mondják, ide vették be magokat.” (Benda K.)
1743-ban Konstantin Mavrocordat moldvai vajda hívására három erdélyi jezsuita, Péterffy Károly, Patai András és Szegedi György ment Moldvába, ahol 26 katolikus magyar falut vettek számba, köztük az utolsó: „Tsöbörtsök a bucsaki tatárság szélén magyar katolikus helység”. (Benda K.)
Zöld Péter csíkdelnei plébános, bizonyos Carisi Ferenc huszvárosi adminisztrátorral 1767-ben a moldvai és besszarábiai magyarokat meglátogatván, bőven tudósit állapotukról, megnevezvén különösen a besszarábiaiaknak négy (Csöbörcsök, Sz. Antal, Sz. János és Sz. Péter nevű) helyeiket. Püspökéhez, Batthyány Ignáchoz 1781-ben írt levelében így idézi vissza 1767-es csöbörcsöki látogatásának élményét: „Felszerelve a moldvai fejedelem útlevelével, a kocsis szerepét majdnem mindenütt én, mint ifjabb vittem, és végre négy napi út után, szombaton este, megérkeztünk a gyakran említett Csöbörcsök városába, (…) Minthogy 17 esztendeig katolikus papot nem láttak, bennünket úgy fogadtak, mint égből szállott angyalokat. Kőből vagyon templomuk, mely Boldogasszonynak és a 12 szent apostolnak tiszteletére építtetett. (…) Vagyon ott két ezüstkehely, jó a plébániaház is. (Másutt: Templomuk a város közepén van kőből, fatoronnyal. Van két ezüst, jól megaranyozott kelyhük, négy miseruhájuk a többi öltözettel együtt különféle színben. Tehát minden eszköz elég illendő, egy művészi kézzel emelt oltár van templomban, és azon a mennybe felvett Boldogságos Szűz Mária képe van festve.) Egyéb szőlejek közepén vagyon a templomnak és a lelkiatyáknak a szőleje. (…) A templomba gyülekeznek minden vasárnap és innepnapon. (…) Az egyházi böjtöt, főképpen a 40 napit, valamint a péntekit és a szombatit is, keményen megtartják. Húst szerdán nem esznek, de tejest és vajast magukhoz vesznek akkor is. A földjük igen bőtermő, kölest és főképpen tisztabúzát esznek. A búzalisztből gyönyörű jó kenyeret sütnek, a kölesből pedig braha nevű tatár italt készítenek: és ez a közönséges italuk. Felibe tatár, felibe moldvai módon öltözködnek. (…) Minden esztendőben 2000 töröktallért fizetnek a tatár kánnak avagy fejedelemnek. A vallás dolgában a tatártól semmi háborgatást sem szenvednek.” 12 nap alatt meggyóntattak 7139 személyt; újonnan kereszteltek 2512-t. A tizenharmadik napon elbúcsúztak. „Sírás, rívás, jajgatás közt kétezernél több férfi és asszony majd egy Magyar mérföldnyire kísértek bennünket; s reménykedtek, kérvén a Krisztus vére hullására: hogy nékik a Misszió Előljárójától Papot kérjünk, és nyerjünk ki. Azoknak esedezéseket, midőn visszajövet Jássziban az említett előljárónak béadánk, azt felelé: hogy oda senki sem kíván menni: s hogy ő senkit sem kényszeríthet: holott (=mivel) mind csak Moldva számára küldettek. Volt-e azóta náluk katolikus pap, nem tudom.” (Gegő E., Domokos P. P.)
A csöbörcsöki magyarságnak Zöld Péter szerint huszita eredete is van. A Magyarföldről kimenekült husziták, kiknek nem engedték meg, hogy Moldvában maradjanak, kénytelenek voltak a krimi Tatárország határáig vándorolni. Itt egy Csöbörcsök nevű helyen telepedtek le, melynek három oldala felől három falut építettek: Szent Pétert, Szent Jánost és Szent Antalt. A csöbörcsökiek (egy részének) huszita eredetét az is alátámaszthatja, hogy a Husz melletti falu, Szent Jeromos lakói 1644-ben (Gegő Elek szerint már a 16. század végén) valóban Csöbörcsökre költöztek. Husz magyar lakosságának névsorában 1646-ban feltűnően sok Csöbörcsöki nevet találunk, mely a két helység szoros kapcsolatára vall. Meggyőzően bizonyítja e kapcsolatot az a tény, hogy Csöbörcsök magyarjai a 18-19. század fordulóján, elhagyva falujukat, Husz városába, meg a Husz melleti Magyar-Korniba költöztek. (Mikecs L.)
1768-ban Giovanni Battista Berkuce, a ferences misszió főnöke így ír: „A Dnyeszter-parti Csöbörcsök városa régebben a tatároké volt, most török birtok. A lakosság fele, mintegy 200 lélek katolikus. Templomukban semmi felszerelés nincsen, évek óta papot sem láttak. A gyakori tatárbetörések miatt különben is veszélyes az ott-tartózkodás, sokszor kértek már papot, de nem akadt rá vállalkozó. Néhányan Csöbörcsökről négy napot is jöttek, hogy nálam gyónjanak. Meg akartam őket látogatni, de lebeszéltek, a veszélyek miatt.” (Benda K.)
Gegő Elek 1838-ban kiadott A Moldvai magyar telepekről c. nagy jelentőségű munkájában Csöbörcsököt Huszváros kapcsán újra megemlíti, minthogy a Dnyeszter-menti településről újabban nagy számban költöznek át családok a Prut partjára. „(Huss) ma alig számlál 80-90 magyar lelket, kiknek számára most építik az újonnan alapított plébániában a templomot, s annál nagyobb buzgósággal, minél inkább számasodnak a Bessarábiából ide költöző katholikusokkal.”
Jelentésében kitér Csöbörcsök teljes eloláhosodására: „Vannak jelenleg is Bessarabiában magyarok, de akik (kivált mióta a Pruth lett Moldvának keleti határa) uralkodójok alatt katholikus papra szert nem tehetvén, szapora léptekkel nemzetlenednek el; ez az oka, hogy közülök a nyelv és vallás Moldvának Huss nevű városában — mint említettem — sokat letelepített. A benmaradtak többnyire a neszterfehérvári kerületben laknak; s ámbár eloláhosodtak is, a kilii és ismaili oláhoktól (a magyar nyelv sajátságát az oláhba átöntvén) igen különböznek. Ezt P. Sándornak s több más moldvai magyar rokoninknak, kik Bessarabiát beutazták, tapasztalásokból.” (Gegő E.)
Jerney János 1844-45-ik évi keleti utazása során felkereste a Dnyeszter jobb partján fekvő Csöbörcsököt, kiknek magyar lakóiról először Kavsányban való tartózkodásakor faggatózott: „Különös gondot fordítottam itt a jártas-keltes zsidóktól a népség különféleségérőli ismeret szerzésére; tudakozódtam mindenektől, ha valljon találtatnának-e valahol Akkerman felé ungurok, vagy az orosz nevezet szerint vengerek? Járt-e valaki Csöbörcsökben? Találtam többekre, kik Csuburcsiban (igy hijják most ők) több ízben megfordultak, de magyaroknak ott, vagy másutt Beszarábiában laktat nem hallották. Végre leltem egy 70 éves ruzsnyákot, ki még az orosz uralom előtt (1812) e vidéken lakván többször járt vala Csöbörcsökben, ekkép válaszolt kérdésimre: Csuburcsiban most moldovánok, néhány oroszok, és bulgárok laknak; voltak egykor, de régen, mint hallá, vengerek is. Hová lettek? Erre igy felelt: „Elmentek messzi Odessa felé, oda, honnan jöttek." Beszélé az öreg sajnos érzettel, hogy a török uralom alatt könnyebben élhetett a szegény, nem levén a csekély kézi munka szolgálaton kívül pénzbeli adó. Máskép van most, sok a fizetés! Így sóhajtozott sokszor ismételve.”
Csöbörcsökbe érvén Jerney a következő tapasztalatokat szerezte: „Itt megállván, a faluból jövő számos embereket oláhul jól tudó legényem által megszólítattam és kérdeztettem az iránt: valljon minő népség laknék a faluban, kik egytől egyig moldován és orosz lakosokat mondának benne lenni; magyarokról vagy szerintük ungurok-vengerek ott létéről pedig többszöri tudakozásomra semmit sem tudának.” Egy vagyonos izraelita, egykori csöbörcsöki lakos Jerneynek elmondta, hogy „ezelőtt 17 évvel három évig folytonosan Csebercsében korcsmároskodtak. Sokszor hallotta akkoriban az ottani lakosoktól, miként hajdan vengerek bírták a helységet, mely most a korona sajátja; sőt, ottlétében élt még egy venger, már mintegy 100 éves öreg, magányos ember, ki egykor fazekasmesterséget űzött, és náluk többször dolgozott is borért; de ez tulajdonképp nem volt csebercsei, hanem egy másik faluból jött oda dolgozni. Meghalt pedig az öreg, mint hitelesen tudja ez előtt 15 évvel (1829) Korkmaszon szinte nesztermelléki faluban. Nevét az embernek nem tudja, mert mindég csak vengernek szóliták.” Jerney érdeklődésére, miként hallotta-e Szt. Antal, Szt. János és Szt. Péter nevű faluknak hírét, nemmel válaszolt, sőt bizonyosnak állítá, hogy ilyen nevű helységek Bucsákban többé nem léteznek.
Jerney tehát igaznak vélte, miket a csöbörcsöki magyarokról Húszban (Huszváros), sőt már Jassziban (Jászvásár) az ottani sírásó Bikir Antaltól, ki szinte innen kiköltözött attyától véve származását hallott: hogy ők világnak elszéledvén, egy részük a Pruton átkeltek, és Húszban telepedtek le – mintegy 70 évvel ezelőtt. Jerney megjegyzi még, hogy hogy Fried 1818-i földabroszán „Czoburczi" névvel jelöltetik egy helység túl a Dnyeszteren, Kavsánynak majdnem átellenben, a folyam kanyarulatánál, Tiraspol alatt mintegy 3 mérföldnyire. (Jerney J.)
Domokos Pál Péter 1930-ban, Dnyeszterfehérváron tett látogatása alkalmával a Dnyeszter jobb partján fekvő Csöbörcsököt is útba ejtette. „Hamarosan megvettem Cetatea-Alba megye térképét, és megállapítottam, hogy abban a megyében nincs Csöbörcsök, hanem a szomszéd Tighina megye szélén van egy Ciuburciu nevű falu. Ez lesz az én Csöbörcsököm. Azonban a térképen hiába kerestem Szentantal, Szentpéter és Szentpál falvakat Csöbörcsök közelében, mert hasonló nevű falvak csak Csöbörcsök és Cetatea-Alba között, mindkettőtől és egymástól is igen nagy távolságra vannak feltüntetve Antonesti, Pauleni és Pietre jelzéssel. De végül is megnyugodtam abban, hogy ezek lehetnek a kérdéses falvak, s abban a reménységben, hogy megtalálom az elhagyott csöbörcsöki magyarokat, másnap autóval a térképen jelzett Ciuburciu felé indultam. Csöbörcsökön pénz híján mindössze egy félórát maradhattam. Az országutat éppen javították, ezért keserves, kínos, sáros, mezei utakon mentünk. Andrejevkán át Cazachii vechi-től jobbra Antonejka (Antonesti, talán Szentantal) falun keresztül - kék házaiban görögkeleti vallású románok laknak - Korkmáz és Olonasti-től balra Csöbörcsökre értünk. Borús, esős, sötét idő van. Fényképezni nem lehet. Egyenesen a paphoz mentem. Görögkeleti román ember, kérdéseimre, hogy milyen vallású a falu lakossága s milyen nemzetiségű, azt válaszolja, hogy görögkeleti és román. Tud-e vagy hallott-e arról, hogy valamikor magyarok éltek volna ott? Nem - volt a válasz. Mikori a temploma? 80-100 éves és egy régi fatemplom helyébe épült. Vannak-e a plébániának valami régi írásai? Vannak a templomban. A templomba mentünk, de mivel a cirill betűket nem ismerem, nem tudtam elolvasni őket. Semmi esetre se voltak ’régiek’. Innen a paptól elbúcsúzva a temetőbe mentem. Ott nem találtam semmi érdekeset. A harangozó szerint azonban van egy régi temető is. Odarohantam. Valóban egy igen régi, valószínűleg zsidó temetőbe értem, amelyben mintegy 30-40 síremlék volt, zsidó írással. A legtöbb háznak kiálló eresze és az ereszből jobbra-balra nyíló ’háza’ van. Az osztováta, matolla láthatók, de szőttes ruhában nem járnak. Az bizonyos, hogy magyar szót nem hallottam. Mindenki románul beszélt. Félórás szemlélődésem után indultunk visszafelé a Dnyeszter partjára, hegyoldalba épült, gidres-gödrös, de nekem mégis olyan rokonszenves faluból. Egy Kucsuk nevű ember vezetett fel a helyes útra, és a nagy szélmalmok mellől mondottam búcsút a szép fekvésű Csöbörcsöknek. Idehaza hallottam azután, hogy a Dnyeszter másik partján is van egy Csöbörcsök, ahol a szovjet épp magyar iskolát állított fel.” (Domokos P. P.)
A Dnyeszter-jobbparti Csöbörcsök román nyelvű monográfiájából:
Csöbörcsök 1551-ben („civitaten Ciubureza"), valamint 1562-ben
("Oppido Chieberche ad fluvium Nesteris") már mint város jelenik meg az
oklevelekben.
Evliya Çelebi 1657-es utazásai során a
Dnyeszter-melléket is bejárta. Csöbörcsököt tatárok és oláhok virágzó
falujaként írja le, ahol hetente egyszer nagy vásárt tartanak. 1673-ban
Csöbörcsökön megütközött az oszmán és a kozák sereg, melyből a török hadak
jöttek ki győztesen. A település melletti hegyet a mai napig Török dombnak
hívják.
Az 1768-74-ig tartó orosz-török háború a településen igen
nagy kárt okozott. Egyes lakosokat a krimi tatár hordák magukkal cipeltek
visszavonulásuk során. Egy 1771-es jelentés szerint Csöböröcsök 64 házát üresen
találták. Az elkövetkező években azokban néhány család visszatért otthonába. Az
1806-12-es újabb háború nagy terhet ró a település lakóira, kik a rájuk
nehezedő kiszolgáltatottság elől máshol kerestek menedéket. 1809-re 20-30 család
költözik el a Csöbörcsökről, 1811-ben már csupán 60 háztartást számlálnak
össze. 1827-ben 559 oláh, 69 ukrán, 7 cigány és 9 zsidó lakója van. A faluban
volt egy kocsma, egy kovács, 3 malom és 3 kút.
[Ion Chirtoaga, Targuri
si cetati din sud-estul Moldovei (secolul al XV-lea – inceputul secolului al
XIX-lea), Editura «Prut International», Chisinau, 2004]
A transznyisztriai Csöbörcsök orosz nyelvű monográfiájából:
Az 1573-1773 közötti időszakból viszonylag kevés adat maradt fenn, de annyi bizonyos, hogy a lakosok elsősorban állattenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkoztak, a vadászat és a halászat a mindennapok része volt. A 19. század elején már erős mezőgazdasággal bíró Csöbörcsökön gabonát (köles, búza, rozs, kukorica, árpa és zab is megtermett), gyümölcsöt és zöldséget termesztettek. Igavonónak ökröt és lovat tartottak. Leggyakoribb kézműves foglalkozások közé a kosárfonás és a seprűkötés tartozott, sokan űzték a szűcs és a fazekas mesterséget. Az igazán jó fekete földek a Dnyesztertől 3-4 mérföldnyire voltak, de a megfelelő megműveléséhez nem állt rendelkezésre a megfelelő technológia. Aztán az 1860-as – 70-es években a Csöbörcsöktől keletre lévő földek is megművelés alá kerültek, itt jött létre Pervomaisk néven egy új telep. Egy csöbörcsöki kolónia pedig még keletebbre, az Odessza-körzetbeni Rozdilnaja mellett Új-Csöbörcsök néven új agrártelepet is létesített (1896). A 19. század utolsó évtizedeiben a gyakori aszályok miatt meggyengült a terméshozam, ráadásul betegségek és járványok is tizedelték az állatállományt. A csöbörcsökiek fő bevételi forrása a gyümölcstermesztésben rejlett, hiszen a kertekben bőven termett az alma, körte, birs, sárgabarack, szilva, cseresznye, szeder, de kiválóan értettek a szőlészethez, borkészítéshez is. A Dnyeszter-folyó gazdag hal-, valamint az ártéri erdők vadállománya mindenkor biztosította az alapvető élelemforrást a helyieknek. A csöbörcsökiek kiváló kereskedelmi kapcsolatot ápoltak a Kuchurgan-völgyi német telepesekkel. A Dnyeszter-bal parti település kialakulásának egyik feltételezett verziója, hogy a török hatóságok elől a Dnyeszter-folyón átkelhettek az akkor már létező jobb parti település lakói, hiszen a Dnyeszter-jobbparti Csöbörcsök korábban alakult, első említése már 1484-ből való. Ilyen kettős településből többet is találunk a folyó mentén, így ez a lehetőség erősen hihetőnek tűnik. A török portyázások alkalmával azonban a települést többször kifosztották, a lakosok egy részét tutajokra rakták, majd a Fekete-tengeren Törökországig hajózták, hol őket rabszolgává tették. Voltak olyan csöbörcsökiek, kiket rabláncon a Krím-félszigetre vittek. Évtizedekkel később néhányan visszatértek az elpusztított településre és újrakezdték az életet. A 18. század elején a Dnyeszter jobb partján moldovánok, a túlparton tatárok éltek. A Dnyeszter bal partjára a 18. század közepén több csoportban érkeztek óhitűek. Egy 1793-as adat szerint Csöbörcsöknek 170 lengyel, szerb, ukrán és orosz lakosa van. Egyre többen költöztek át a Dnyeszter jobb partjáról a török iga és a bojárok hatalmaskodásai elől. A betelepülések hatására a bal parton létrejött egy kisebb „Új-Moldova”. 1795-ben Csöbörcsökben 634 orosz jobbágy telepedik le, ezáltal gyökeresen megváltozik a település etnikai összetétele.
Minthogy gyakorlatilag az orosz és az oszmán birodalom ütközőzónájában található a település, a viszálykodások alatt gyakran szenvedett el pusztítást. Legtöbbet 1720-ban, 1761-1770-ig, 1780-ban, ill. a 19. század első évtizedében szenvedett. 1768-74 között számos Dnyeszter-menti falvat, köztük Csöbörcsököt is elpusztították a törökök. A 18. század végén, ahogy a tatárok elhagyták földjeiket, helyükre Lengyelországból, Moldvából, Ukrajnából és Oroszország középső részéről érkeztek új telepesek. (Szatmári nevű magyar tudós azt állítja, hogy Csöbörcsökön a 20. századig magyarok biztosan éltek itt, mert a magyar hatásról tanúskodnak a viseletek, a cipők, a dalok és táncok, valamint a siratóénekek is.) A 19. század folyamán egyre gyarapodott Csöbörcsök lakossága, 1859-ben több mint kétezer, a század végére pedig már 5000 főnél is többet számlált. Egy 1896-os kijevi tartományi oklevél Csöbörcsök 4989 lakójáról, ortodox templomáról, egy iskolájának 105 diákjáról, 4 kocsmájáról és 26 vásártartási napjáról számol be. A 20 század elején, mint multi etnikumú településről írnak róla. Később már nem változott jelentősen a nemzetiségi összetétel, de érdekesen alakult a moldvai és az orosz családok névhasználata, a moldvaiak sokszor orosz nevet használnak és ugyanígy fordítva. A népesség számának növekedése a második világháborúig szinte töretlen volt. A front elől ekkor több száz család Ukrajna dél területeire menekült, sokan pedig a háborúban estek áldozatul. A 40-es évek végén a lakosság túlnyomó többségét (83%) a moldovaiak tették ki. Ma ez az arány visszaesett kb. 64 %-ra, az ukránok 20, az oroszok 13 %-ával szemben. Élnek még itt bolgárok, németek, grúzok és egyéb népességű elemek. A csöbörcsökiek őrzik hagyományaikat, melyek közül némelyek egészen a 18. századig eredeztethetők vissza. A 20. század elején a falunak két – egy moldvai és egy orosz – egyházi iskolája volt. Ma két moldáv és egy orosz nyelvű középiskolája van. A falu életében mindig is fontos szerepet játszott a régi templom, melyet a 19. század elején építettek. Az 1910-20 közötti időszakban új templomot szenteltek fel, amely azonban a 30-as évek elején egy tűzvészt követően elpusztult. Csupán néhány éve áll Csöbörcsök mai, Szent Szűz nevére szentelt temploma. Gazdasága az első világháborúig prosperált, de az azt követő anarchia időszakában teljesen összeomlott. Következett egy új korszak, a kollektivizálás korszaka, amely új helyzetet teremtett a csöbörcsöki gazdák életében. A második vh-s német-román megszállás alatt a gabonát elkobozták, a mezőgazdasági termelés teljesen leállt. A háborút követően borzasztó éhínség tört a vidékre, s kellett jó tíz év, míg Csöbörcsök gazdasága életre nem kelt. Ismét megindultak a kollektív gazdaságok, melyek kis idő múlva egyetlen nagy kollektívbe fejlődtek. A föld 40%-a lett gyümölcsös, 50%-a szántóföld és 10%-a ugar. A remek eredményeknek köszönhetően a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság egyik leggazdagabb településének számított. A háborút követő újjáépítések időszakában volt egy terv, miszerint Csöbörcsököt agrárvárossá fogják alakítani, ennek szellemében kezdtek bele a település újjáformálásába, s építették meg a mai arculatot is meghatározó épületegyütteseket (pl. a kultúrpalotát). 1958-ban hozták létre az akkoriban példátlanul csodálatos Lenin Rekreációs Parkot, melyre méltán lehettek büszkék a helybeliek. Kiépült az infrastruktúra, kórház, könyvtár, stadion, fürdő és gyógyszertár is létesült. A rendszerváltás és a válság következtében a kollektíva összeomlott, a társadalmi rétegződés gazdagok és szegények között egyre inkább eltolódott. De a kemény munka és a kereskedelmi potenciál a falu újbóli felvirágzását jelenheti.
